Miért szeret engem Isten jobban, mint másokat? Miért szeret egy ilyen aljas, alávaló embert, aki már számtalan alkalommal elutasította és miért nem nyit azok felé, akik minden erejükkel azon vannak, hogy elnyerjék az Ő kegyelmét?

A kérdést nem szó szerint kell érteni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy én már évek óta éreztem a hívást Istentől, még akkor is amikor az életem konkrétan a bűneimnek való hódolatról szólt. Mondhatjuk azt is hogy kicsapongó életet éltem. Nagyban tettem rá Istenre, a misére elmentem, hogy legalább anyuék boldogsága meg legyen, de amúgy régen különösebbem sosem érdekelt, hogy Krisztusi életet próbáljak élni és azzal szolgáljam az Urat. Mégis folyton éreztem, hogy az Istennel úgymond vonzásban vagyok. Ez nagyon zavart, mert nem akartam elfogadni semmiképp Isten igazságát. Jobban szerettem a bűneimet, mint Istent emellett nem tartottam szükségesnek Isten jelenlétét az életemben. Mégis egyszer volt egy olyan Istenélményem, ami úgy igazán a szívem legmélyéig hatolt és az meggyőzött arról, hogy valóban érdemes lenne Isten mellett letenni a voksomat úgymond és elfordulni a bűneimtől. De én még ezután is képes voltam tudatosan ellenállni az Istennek. Egyszerűen a büszkeségem nem engedte, hogy Isten akaratát a saját önös érdekeim elé helyezzem. És habár most már elindultam a változás útján, de akkor is számomra megdöbbentő, hogy Isten nekem még ezeket is képes volt megbocsájtani. Hogy egy ilyen undorító embernek is megtudott bocsájtani. Még akkor is amikor szívből gyűlöltem.

Persze nem azt mondom, hogy nem vagyok hálás érte és nem mondtam neki köszönetet ezért megannyiszor, de számomra furcsa, hogy egy ilyennek aki utálta mindent megbocsájt és folyamatos vonzásbam tart magával. Egyszerűen azt érzem bármit teszek Ő nem akarja, hogy elszakadjak tőle.

Aztán ott van a másik oldal. Az olyan emberek, akik kiskoruktól fogva azon vannak, hogy hitben növekedjenek, Isten igéje szerint éljenek és megtartsák a parancsolatait. És ezek között az emberek között viszont van egy csomó olyan, akiken egyáltalán nem látszik, hogy Isten kegyelme rajtuk lenne. Egyáltalán nem látom, hogy valóban erős kapcsolatot ápolnának Istennel, sőt életük tele van szenvedéssel és gondokkal.

Ez miért van? Félreértés ne essék én nem Istent akarom hibáztatni, csak egyszerűen nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.

Hogy én egy aljas szemétláda létemre kegyelmet kapok tőle és mindig felemel, kihúz a csávából, akik meg egész életüket arra teszik fel, hogy Őt szolgálják, azokon egyáltalán nem látom azt, hogy Isten felemelné őket, hanem csupa csupa szenvedés az életük.

És ezt szeretném tudni, hogy miért van. Egyszerűen nem fér a fejembe ez az egész. Olyan mintha valóban lenne predestináció és előre ellenne rendelve, hogy ki üdvözül és ki nem. Persze én ebben nem hiszek csak ez a szituáció, amiben most benne vagyok eléggé erre hajaz.