Jézus miért mondta ezt a kereszten?

Sokan azt hiszik, hogy azért, mert Jézus a keresztfán kétségbeesett.

Azonban Jézus nem esett kétségbe a kereszten. Az a felkiáltás: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem" - egyszerű s alázatos panasz, kesergés, a lelki fájdalom kifejezése, de nem kétségbeesés.

Egyébként tudni kell, hogy az idézett mondat még csak nem is egyszerű panasz volt, hanem ennél sokkal több: a 21. zsoltár első sorának önmagára alkalmazása. Ez a zsoltár pedig a leggyönyörűbb és legkifejezőbb messiási zsoltár: a Messiás megváltó szenvedésének megkapóan éles vonásokkal való, ezeréves előre-jövendölése. Ebben a zsoltárban van megmondva, hogy a Messiást majd megölik, ellenségei körülállják és gúnyolják, ecettel s epével itatják, kezét-lábát átlyukasztják s minden csontját szinte meg lehet számolni, ruháit szétosztják és köntösére sorsot vetnek, úgyhogy a híres német szentírás-tudós, Delitzsch Ferenc erről a zsoltárról azt mondja, hogy valóságos passiós történet, mintha csak a Golgotán magán írták volna. Ugyanez a zsoltár pedig végül megjövendöli a megkínzott Messiás feltámadását és örök dicsőségét is. Amikor tehát Jézus ezt a zsoltárt a keresztfán magára vonatkoztatva idézi, az valóban mást jelentett, mint kétségbeesést!

Jelentése: Miért vonsz tőlem minden vigasztalást, annyira, hogy nemcsak a test gyötrelmeit szenvedem enyhűlés nélkül, hanem lelkemben is annyira el vagyok hagyatva, mintha nem is volnál velem egyesűlve? Krisztus emberi lelke az isteni Igével benső egyesűlésben lévén, fensőbb erejénél fogva szünet nélkül örvendett Atyja szeretetének, hanem önként alávetette magát Atyja akaratának, hogy a szenvedés utolsó perczeiben a vele egyesűlt Istenségnek és Atyja szeretetének minden vigasztalását nélkülözni fogja. Ezen nélkülözésből fakadt az ő emberi természetének e panasz-szózata: Én Istenem! én Istenem! miért hagytál el engem? Igy a sz. atyák. Ez igék a 21. Zsoltárból vétettek, melyben az Úr kínszenvedése megjövendöltetett. Krisztus azokat hazájának akkor divatozó nyelvén mondotta, mely sem tisztán héber, sem tisztán szírus nem volt, hanem a kettőnek vegyítéke.

Igy panaszkodott Jézus a kereszten (Máté 27,46.). Miután ő minden fájdalmat szenvedni akart, tehát a legkinosabb lelki gyötrelmet, az Istentől való elhagyatás érzetét is, mi úgy történt, hogy az ő isteni természete minden vigasztalást megvont az emberitől, s ezt egészen gyötrelmeinek engedte át, mi által a kinok legiszonyúbbja nehezedett rá, mely Istentől való elhagyatottságnak neveztetik, melyről azonban, csak különös jámbor lelkeknek van fogalmok.

Azért a bűnért, ami elválaszt attól, hogy Isten gyermekei lehessünk, örökké élhessünk. Isten bűntelen, tökéletes embert teremtett, de az bűnös lett és tökéletlen. Nem kért Isten vezetéséből, hanem az gonoszság megtestesítőjének a vezetését választotta. Ezt nem lehetett következmény nélkül megtenni. Ezért halunk meg, de Isten megadja a lehetőséget arra, hogy szabad döntésedből te Őt választhatod. De hiába választanád, ha nem kapta volna vissza Jézus által minden ember az eredeti örök élet lehetőségét.

Nem a mi jelenlegi és jövőbeni bűnünkért halt meg, mert akkor hol lenne a mi felelősségünk? Amit te vagy én követünk el, azért mi felelünk. De olyan bűn miatt szállt volna el az örök élet lehetősége, amit nem mi követtünk el, csak örököltük. Ha majd az emberek elkezdenek feltámadni (azok is, akik Jézus előtt éltek), akkor mindenkinek saját magának kell választania, nem terhel akkor már senkit bűn. Most is lehet választani, és a döntésed szerint élni. Annál könnyebb lesz majd megtanulni, milyen is Isten vezetésével örökké élni.

Ne haragudj, hogy ezeket csak úgy írom, mintha oktatni akarnálak, de nem tudom máshogy fogalmazni, így gondolom, ez a meggyőződésem.

Márk kétszer is kiemeli (15. fejezet - 34. és 37. v.), hogy utolsó perceiben Jézus "nagy hangon" felkiáltott. Ez a "nagy hang", még ha csak viszonylagosan nagy volt is, rendkívüli jelenség, mert a levegőért kapkodó keresztre feszítetteknek jó, ha pihegésre és suttogásra futotta (amint egyébként a beszédet illetően Jézusnak is csak négy szótagra: Éli, Éli). Jézus tehát még össze tudott szedni annyi erőt, hogy felágaskodjék (csak így jöhetett szóba bármiféle beszéd), és kétszer is hangosan felkiáltson. Nem láthatjuk-e ebben saját szemünkkel, pontosabban hallhatjuk-e saját fülünkkel annak az ERŐ-nek a jelenlétét és megnyilatkozását, akihez felkiáltott, illetve "akinek kezébe letette az életét"?

Jézus feltehetően "Elahi"-t mondott arámul, ezt azonban Márk - talán a héber Elohim befolyására - "Éloi"-val adta vissza, Máté 27,46 viszont héberül idézi (Éli, Éli) a 22. zsoltár kezdetét; ez utóbbi alapján könnyebben érthető a körülállóknak a 35. versben leírt reakciója.

Jézus e felkiáltását nagyon sokáig teljesen félreértették, mert függetlenítették a 22. zsoltár egészétől. Ha egy haldokló keresztény azt mondja: "Mi Atyánk, aki mennyekben vagy", senkinek sem jut eszébe ezt úgy értelmezni, hogy azt akarta mondani: "Van Isten az égben", hanem mindenki csak arra gondolhat, hogy az illető a Miatyánkot akarta imádkozni, de nem volt ereje a folytatáshoz. Ugyanez érvényes itt Jézusra: a 22. zsoltárt kezdte imádkozni. Ha valaki odafigyelve végigolvassa, maga is megállapíthatja: ez egyáltalán nem az Istentől való elhagyatottság, még kevésbé a végső kétségbeesés világgá kiáltása, hanem épp ellenkezőleg, az Istenbe vetett, meg nem rendült bizalom és az Istentől jövő szabadítás bizonyosságának kifejezése; második fele hálaadás Isten szabadításáért, mégpedig missziós célzatú hálaadás, amellyel az imádkozó másokat is meg akar nyerni a maga Istenének, utolsó szavai pedig Isten győzelmét hirdetik: "Elvégeztetett" (vagy: "Beteljesíttetett"), azaz "Ő elvégezte" a szabadítás művét. (János evangéliuma - 19,30 - majd ezt a szót adja Jézus ajkára, és méltán, mert ez ugyanúgy az egész zsoltár szemléletét és mondanivalóját fejezi ki, mint annak kezdőszavai.)

Teljesen abszurdak tehát azok a teológiai tételek, amelyek szerint Isten itt átmenetileg elhagyta az Istenembert (vagy legalábbis ő így érezte), Jézus helyettesítőleg elszenvedte a kárhozottak kínját, vagy "példát és megerősítést" akart adni minden korok kétségbeesettjeinek (nem is szólva arról a szentháromságtani spekulációról, hogy Isten a kereszten elhagyta Istent).

Óvakodnunk kell attól, hogy Jézust emberfeletti hőssé magasztaljuk; az volt és maradt, amit maga mondott magáról: kiszolgáltatott és sebezhető "emberfia", akit azonban a szerető Isten ereje hordoz. Utolsó szavaival Istent mint ERŐ-t, ERŐS-t szólítja meg (ahogyan az apokrif Péter-evangélium - V, 17 - kifejezetten értelmezi is ezt a megszólítást: hé dünamisz mú).

Jézus tehát sem az Olajfák hegyének halálfélelmében (14,36), sem a Golgota dombján, haldoklásában nem érezte magát Istentől elhagyatottnak, és ami legalább ennyire fontos, ő sem hagyta el Istent. Ellenkezőleg, kiállta a végső szakítópróbát is: úgy halt, ahogyan élt (és amire mindenkit tanított), azaz rendületlenül, tántoríthatatlanul bízva Istenben, az ABBÁ-ban (ld. Lk 23,46!). Az "ÉLI, ÉLI" ezért nemcsak Isten végső győzelmét hirdeti, hanem Jézus Istenbe vetett bizalmának végső győzelmét is a sötétség erőivel, a szenvedés és a halál hatalmával szemben.

A "Miért?" egyébként nemcsak azt jelentheti, hogy "Mi okból?", hanem azt is, hogy "Mi célból?", s ez utóbbi sokkal jobban megfelel annak a lélektani helyzetnek, amelyikről a 22. zsoltár eleje árulkodik. Mintha csak bizalmas barátok humoros szitkozódásával lenne dolgunk: "Csak ne tégy úgy, mintha elhagytál volna! Ez nem járja, hiszen kezdettől te vagy az életerőm (ÉLI). Ha megtagadnád a segítséget, magadnak is ártanál, mert kínzóim azt állítják, hogy értelmetlen és céltalan dolog Istenben bízni... Legfőbb ideje, hogy segíts, mert ezek már halottnak tartanak, és már osztozkodnak ruháimon..."

Mivel Istennek több fia is volt, lehet, hogy Jézus halálakor másikkal volt elfoglalva - ez is egy lehetőség.

Mivel mindent lát előre, úgy gondolta, hogy Jézus 33 éves korára befejezte küldetését és jobb ha meghal, mint él a "semmiben". Ezt Jézus is tudta, ezért mondhatta a kereszten amit idéztél.

Egyébként a mai napig nem tudjuk, hogy az isteni lelket fogantatásnál mi "ragasztja" a testbe, viszont tudjuk, hogy a halál szabadítja ki a testből - ami iszonyúan fájhat, hiszen kiszakad belőlem - és tér vissza Teremtőjéhez.