Miért kezdem megutálni a saját hazámat és a saját népemet? Ti hogy áltok ezzel a kérdéssl?

Te is nyavalyogsz és panaszkodsz, nem?

Egyébként pont ezért kezded megutálni szerintem: van egy berögződés, hogy a magyarok ilyenek-olyanok, csúnyák, rosszak, gonoszak, az ember elhiszi, egyet ért, hogy tényleg, a magyarok milyen szörnyűek, de kevesen vannak, akik magukon próbálnak változtatni.

A saját mentalitásodon változtass először. Miért csak a rosszat akarod meglátni mindenütt?

A kérdésed szövege is... eléggé negatív hangvételű. Áhh, úgyis mindenki útál, meg hülye, mert egyedül én nem, változni kéne, áhh, minden rossz, de rossz nekünk, bezzeg a többi ország, ott minden sokkal jobb. Mitől érzed egyáltlaán magyarnak magad ezek után?

,,De én ott bemegyek a boltba az eladó mosolyog rám és kedves segittő kész.De itt bemegyek támassza a pultot búval baszott pofával,ha kérdezek valami nagy nehezzen válaszol!"

Esetleg köszönj, ha bemész egy boltba. Lehet hogy kint az eladó azért mosolyog, inkább ironikus fejjel, mert jött egy szerencsétlen búval baszott magyar. =P

Ha itthon csodálatoshatalmas mosollyal mászkálsz, kellemesen üdvözlöd az embereket, esetleg megkérdezed miért van úgy letörve valaki - meg sem várva a választ, már az is segít, vagy kizökkent, ha csak észreveszed. - talán másképp látnád.

Nekem az a véleményem, hogy nem sokat javítana a helyzeten, ha holnaptól mindenki magára erőszakolná a "hű, de boldog vagyok"-ságot, és közben rosszul érzi magát. Az csak látszat lenne. A problémák megmaradnának.

A hétköznapokban egyébként én nem nagyon találkozok olyan emberekkel, akiket leírtál. Lehet, hogy hülye szokás, de én ha köszönök valakinek, akkor azt mosolyogva teszem (ismerős, eladó, tanár tökmindegy), és általában viszonozzák. Ha valaki rosszkedvűnek tűnik, akkor azt is meg tudom érteni. Ritka eset, hogy idegennel elegyedek szóba, és ha felhozódik a rossz itthoni helyzet, az kicsit zavar (nem értek az emberek nyugtatásához), de együttérzek.

Kicsit úgy tűnik, mintha a kérdésedben leírtakkal azt szeretnéd, hogy ne vegyünk tudomást a mindennapi gondjainkról. Ez lehetetlen kérés egy olyan embertől, aki szinte napról napra él, és sokan vannak így sajnos.