A magyar nyelvnek tudjuk már a pontos eredetét?

A baj ott kezdődik, hogy az MTA nem akarja tudni. Megszámlálhatatlan alkalommal álltak már ki a saját kutatóik, nyelvészeik, mindet a szőnyeg alá söprik, hülyének állítják be (lásd: Morvai Ferenc, aki megtalálta Petőfi sírját) ez az egész amit folytatnak dogmatikus és nem szabadna ilyennek megtörténnie egy európai országban. Legalább is szerintem.

Nem vagyok nyelvész, de mivel évek óta foglalkoztat a téma, már rég beleástam magam a dolognak a szakirodalmába, és mivel egyik oldal sem mondható semlegesnek, elmondom a saját véleményem, és a józan paraszti ésszel összerakott elméletem:

A finnugor elmélet a MAI formájában nonszensz. Ha a magyar nyelv akkor vált volna ki a többi ugor nyelvből mint ahogy azt mondják, akkor egész egyszerűen lehetetlen volna, hogy ma ENNYIRE eltérne a rokonaitól. Még ha annyi külső hatás is ért volna minket (ami szintén megkérdőjelezhető) akkor sem változhatott volna meg ekkora mértékben a nyelvünk. Erre a cáfolhatatlan érv a Halotti Beszéd. Egy műveltebb, tág szókincsű magyar képes a 80-85%-át megérteni (természetesen a mai magyar írásrendszer szerinti változatát, az eredeti nyilván számunkra "olvashatatlan", mivel akkor még nagyon távol állt tőlünk egy kifejlett latin nyelvű írás, a rovásírás elhagyása után). Továbbá a hasonlóságok nem nyúlnak túl az alapszókincsen, így ez azt jelenti, hogy a rokonságunk abban a formájában nem lehet igaz, mint amilyennek mondják. Persze, ha egy finnugor elméletet valló emberrel vitázol, kétségtelen, hogy fel fog merülni a következő mondat:

Vogul: Hurem né vitnel huligel husz hul pugi.

Magyar: Három nő a vízből hálóval húsz halat fog.

Vagy még más Wikipédiáról másolt példamondatok. Csak ugye az a helyzet, hogy ilyen frázisokat rengeteg nyelven lehet barkácsolni, ha csak jövevényszavakból (a mi esetünkben viszont alapszavakból) összerakunk egy mondatot. Pl.:

Török: Cebimde çok küçük elma var. (Dzsebimde csok kücsük elma var.)

Magyar: Zsebemben sok kicsi alma van.

Pedig a magyar egészen biztosan nem türk nyelv. Vagy:

Olasz: Chi telefona? (Ki telefoná?)

Magyar: Ki telefonál?

Az olasz és a magyar pedig még egy lapon sem említhető, mégis tudunk ilyeneket. Nagy kaland.

A "radikális" elméletek közé tartoznak persze a sumér-magyar, dravida-magyar, etruszk-magyar nyelvrokonságok (és még lenne egy pár amit fel tudnék sorolni), amik szintén le vannak járatva (olyan nevetséges mezei indoklással, hogy "bezzeg ez a suttyó magyar nép majd ottan vóut 6000 éve Mezopotámiába', hagyjuk mán") , de NEM ALAPTALANOK! Ahogy mondtam volt, a finnugor elmélet tulajdonképpen hasonló alapszókincsen és hasonló ragozásokon alapszik. Tehát, ugyanezen logika mentén, a magyar nyelv éppúgy lehetne rokona (utóda?) a sumérnak, a dravidának, vagy az etruszknak, mint rokona a finnek, észtnek. Rengeteg tanulmány szól ezekről, persze nagyon fontos ezeket helyesen megválogatni, ha az ember a valóságra kíváncsi, és nem szépíteni akaró sovinisztákra. Bár szerintem Mario Alinei, az etruszk-magyar nyelvrokonságot állító olasz nyelvész nehezen lehetett magyar nacionalista. De például a sumér-magyar nyelvrokonságot is volt, hogy külföldi kutatók pedzegették, de az akadémia elutasította, hogy magyar nyelvkutatókat küldjön a sumér agyagtáblák elemzése végett. Nem mellesleg, ezt az elméletet is azzal magyarázzák félre, hogy olyan hangzóbéli változások mentek végbe a magyar nyelvben az idők során, hogy lehetetlen lenne, de szerintem meg sem kell már említenem, hogy ennek aligha van bármi ütőképes alapja.

Az én véleményem a kérdést illetően: a magyar nyelv ugyanarról az ősi tőről fakad, mint a finnugor nyelvek (természetesen nem ide értendően a magyart) vagy a türk nyelvek, de egyikkel sem közvetlenül rokon, kizárólag egy nagyon távoli, ma már megfejthetetlen ágon.

De nem, a magyar nyelv nem finnugor, és nem is türk. Egyszerűen abszurd ezt állítani egy olyan különleges és semelyik másikhoz nem hasonlító nyelvről, mint a magyar.

"Nem vagyok nyelvész"

Még szerencse, hogy viszont vannak, akik azok. Akik egész életükben nyelvekkel foglalkoznak és most itt nem csak a Habsburgok meg a szovjetek által állítólag a mai napig befolyásolt a magyarokra gondolok, hanem a külföldiekre is. És ezeknek a nyelvészeknek a 99%-a finnugornak tartja a magyar nyelvet. Csak nálunk ez politikai állásfoglalás, hogy hunokkal, japánokkal, sziúkkal legyünk inkább rokonok, úgyhogy nagyon sok lelkes amatőrbe fogsz belefutni, mint amilyen az első válaszoló is. Én nem vagyok nyelvész, én elhiszem amit erről az Akadémia mond.

4/5-ös, alapjában véve természetesen igazatok van, de nem szeretem azt, ahogyan hozzáálltok a dologhoz. Az 1-es egy lelkes hozzánemértő, aki rossz premisszákból indul ki, de legalább közli azt is, hogy mik ezek a premisszák. Ezzel szemben az, hogy „nyelvész vagyok, és így van” tekintélyérv, és mint ilyen csak azok számára meggyőző, akik a tekintélyeteket elfogadják (mint láthattuk, az 1-es viszont pl. sem a nyelvészek, sem az akadémikusok-akik-nyelvészek tekintélyét nem fogadja el, éppen azért, mert úgy gondolja, meg tudja cáfolni amit állítanak), úgyhogy utólagos engedelmetekkel kicsit kifejteném a dolgot.

A finnugor nyelvrokonság TÉNYét nem csak úgy eldöntötték olyan alapon, hogy van néhány magyar és manysi mondat, amelyek hasonlítanak egymásra. Nem mindegy, hogy mit nézünk, és nem mindegy, hogy milyen módszerekkel. Az ún. összehasonlító történeti nyelvészet alapjában véve ismert nyelvek ún. ALAPSZÓKINCSét veti össze, és SZABÁLYOS megfeleléseket keres nemcsak a szavak, hanem a hangjelenségek szintjén is. Az a lapszókincs azoknak a tipikusan tőszavaknak az összessége, amelyek nélkül a legelemibb kommunikáció és a legelemibb gondolatok kifejezése nehezen elképzelhető: névmások, számnevek, rokonsági kategóriák elnevezései, színnevek, testrészek stb. Az olyan nemzetközi szavak, mint a telefon keveset árulnak el arról, hogy mi az előtörténete egy modern nyelvnek, ezek annál inkább. A nyelvészek azt nézik, hogy ezek az alapvető lexikális elemek mely nyelvek hasonló funkciójú elemeinek feleltethetőek meg szabályosan; egy pontos egyezés lehet véletlen, szisztematikus (tehát minden/a legtöbb azonos típusú elemnél egyformán előforduló) ELTÉRÉSEK csoportja már kevésbé: ilyen a magyar és a többi finnugor affiliációjú nyelv esetében a szóeleji k-h kontraszt vagy a szóbelseji és szóvégi nyílt szótagok redukálódása máskülönben hasonló/megegyező szerkezetű és jelentésű szavak esetében. Ilyen szabályos eltérésből/megfelelésből pedig éppen elég van ahhoz, hogy akár az olyan egyéb bizonyítékoktól, mint a hasonló tipológiai besorolás (erős agglutináló jelleg), grammatika (l. az esetragok nagy száma és eloszlása) vagy a hangrendi illeszkedés eltekintve is biztonsággal állíthassuk: a magyarnak van egy finnugor alaprétege. Az eltérések a csoport többi nyelvétől egyszerűen megmagyarázhatóak azzal, hogy nagyon eltérő környezetben és körülmények között fejlődtek, az „ilyen frázisokat rengeteg nyelven lehet barkácsolni” típusú ellenérvek pedig tipikusan könnyen háríthatóak (l. pl. a zseb és a kicsi a finnugrista nyelvészek szerint is török nyelvekből származnak, innen a hasonlóság) vagy cáfolhatóak (l. pl. a ki finnugor nyelvekben megtalálható párhuzamai mind azonos szókezdő mássalhangzót tartalmaznak: k, módosítások nélkül; ezzel szemben az olasz névmás latin eredetijéről tudjuk, hogy labializált k-t tartalmazott – a rekonstruált k-alapú finnugor és kw-alapú latin alak közötti különbség ezen a ponton mindjárt kitűnik).

A probléma tehát nem az, hogy ne lenne akár bizonyítható, akár bizonyított TÉNY, hogy a magyar a családfa-szemlélet felől nézve finnugor nyelv, hanem inkább az, hogy a magyar szakma nagy része benneragadt egy tizenkilencedik századi steril paradigmában, és a nyelveredet kérdését KIZÁRÓLAG családfa-alapon próbálja megragadni, lehorgonyozva a nyelvet egyetlen szétfejlődő családfa kizárólagos gyökeréhez (minden egyéb forrás behatását eseti kölcsönzésnek minősítve). A kontaktológia és az areális nyelvészet pontosan ugyanolyan mértékű tudományos megalapozottsággal bíró részdiszciplínái a nyelvészetnek, mint az összehasonlító történeti nyelvészet, csak valamivel árnyaltabb képpel szolgálnak annál. Az

általunk ismert magyar nyelv kialakulásában nagyon komoly szerepet játszhatott mindenekelőtt a szubsztrátumosodás/szupersztrátumosodás (ami azért nem alkalmi kölcsönzés), amelynek nyomait elsősorban a honfoglalás előttinek ítélt csuvasos török szókészleti réteg környékén volna érdemes keresni, akkor is, ha ez a rétege a nyelvnek néhány szempontból nem annyira markáns,mint a finnugor archisztrátum.

Annyiban, más szóval, még az 1-essel is kénytelen vagyok egyetérteni, hogy egészen addig, amíg bizonyos dolgokról egyszerűen nem veszünk tudomást (tehát nem tisztázzuk, hogy mennyiben tartható a többeseredetűség-hipotézis) nem fogjuk látni ebben a kérdésben a teljes képet.