Kezdőoldal » Kultúra és közösség » Népszokások » Úgy érzem, elsorvadok. Mit...

Úgy érzem, elsorvadok. Mit tegyek?

Figyelt kérdés

Nagyon jó képességekkel rendelkező 18 éves fiú vagyok. De nagyon nem értetem meg magamat a kortársaimmal, nem bírok beilleszkedni és egyre inkább azt veszem észre, hogy senki nem vesz komolyan és még a barátaim is "oltogatnak". Nem bírok ezzel a helyzettel egyszerűen mit kezdeni, mert ha gyengének mutatom magam és komolyan veszem, akkor azért néznek hülyének, mert nyápic vagyok vagy túl érzelgős, ha meg keménykedni kezdek vagy visszavágok, akkor meg mindenen "pattogok", ráadásul nem áll jól nekem.

Ez egy olyan dolog, ami valahogy visszatérően előfordul, de nem bírom kezelni. Amikor az előző sulimban történt ilyen, a végén kiutáltak, nem szeretném, ha itt is ez lenne.


Ezzel együtt minden nap itthon vagyok és egyedül meditálok. Egy nem túl daliás alkatú vékony gyerek vagyok és minden álmom, hogy legyen egy velem egykorú szép, értelmes barátnőm. Ezt sajnos képtelen vagyok beteljesíteni, a csajok véletlenül se néznek rám. Nem vagyok töketlen, oda merek menni, de valahogy mindig elrettentem őket. Az osztályban van egy önsajnáltató gyerek, aki állandóan "elszívja előlem a levegőt", mindig azokra a csajokra megy rá, akiket én nézek ki, mindig ő mondja ki az én gondoloataimat, olyan baráti kört alakít ki, amilyet én akarok, olyan pozícióba kerül, amit én akarok elérni... kb. az egész napomat a suliban az iránta táplált utálatom teszi ki. Van egy iszonyat nagyképű "hiperlaza", magát nagyon jó fejnek gondoló hülyegyerek az osztályban, aki állandóan a piálós történeteivel dicsekszik, őt szintén utálom. Érzem, hogy sokan lenéznek az osztályban és nem tudok vele mit kezdeni... egyszer-másszor hallok apró szemét megjegyzéseket, amikre akkor, ott, valahogy nem tudok reagálni, és ha reagálnék, se fogná senki az én pártomat... jobb híján megjegyzem azzal a gondolattal, hogy "majd egyszer visszakapod". Ilyen módon már a fél osztály rajta van a számlámon. Ráadásul az is nagyon-nagyon bánt, hogy nekem valahogy az a természetem, hogy a középpontban legyek, de mégsem tudok sehol a középpontba kerülni, bekapcsolnak a gátlásaim, érzem, hogy hülyének néznek... így a peremen maradok és alig van barátom. Még a tesitanár is oltogat...

A szerelmi csalódások zárkózottá tettek. Már meg se próbálok odamenni egy lányhoz. Eddig legalább próbálkoztam... úgy érzem, elveszítettem valahogyan a cselekvőképességemet. Minden nap észreveszek legalább 4-5 jó csajt és minden nap rágom magam, amiért nem tudok velük mit kezdeni. De ez az állapot most már midenre rányomja a bélyegét. A tanulás se megy olyan jól, nem bírok összpontosítani a tanulásra, mert már értelmét sem érzem, a sportban is már nevetségesen béna vagyok, és a barátaim is érzem, hogy kezdenek elfordulni tőlem. Itthon meg aztán végképp nem tudok kivel beszélni.


A családi köröm négy főből áll, a tesómmal a napi kommunikációnk annyi, hogy mikor adom már neki át a gépet. Vele gyakorlatilag nem vagyunk beszélőviszonyban. Apukám nincs túl sokat itthon, ő a dolgokat meglehetősen lecsupaszítva látja, legalábbis az én problémáimat. Kb. azzal szokott vigasztalni, hogy "örülj, hogy lyuk van a fenekeden", meg foglaljam el magam egy kis házimunkával, akkor kimegy ez a sok szemét a fejemből. "Barátnőt szeretnék" "-Akkor szerezzél!" "De nem tudok" "Akkor majd lesz egyszer"-körülbelül így hangzanak a tanácsai. De neki mi miatt kéne aggódnia? Anyukám meg pont az ellenkezője, túlságosan érzékeny, teljesen kétségbeesik vagy felidegesíti magát, ha elmondom neki a dolgaimat. Régebben sokat beszélgettem vele, de ma már azért nem vagyok hajlandó, mert akkor meg mindig azt mondja, hogy ő mindent megtesz értem, de akkor is az én hibám és miattam idegeskedik egy csomót. A család egyébként kb. soha nincs együtt...


Nem tudom, mit tegyek. Mindent persze nem lehet ide leírni, mert ennél összetettebb a dolog, de borzalmasan érzem magam. A közérzetem is rossz. Évek óta ebben az állapotban vagyok többé-kevésbé, és teljesen bedilizek a társaságnak és annak az életnek a hiányától, amit élnem kellene. De bármennyire is akarom, nem megy, elkönyveltek valamilyennek, és nem bírom ezt feloldani, nem bírok "újrabeilleszkedni". Minden napom teljesen ugyanolyan, minden nap várom, hogy megtörténjen a csoda és minden napnak ugyanaz a vége. Semmi változás. Van pl. egy lány az osztályban, aki nagyon tetszik, és valahogy van egy olyan mechanizmusom, hogy ilyenkor a nagyon vicces oldalamat mutassam. De erre nem reagál, és ilyenkor én érzem magam hülyének. Ha előveszem a komoly részem, arra sem reagál. Ha elhatározom, hogy most mindent bevallok neki, az meg végképp nem megy... egyszerűen nem bírom tálalni. Elmondom magamban, hogy "na akkor most", felmegy az adrenalin, ránézek, de... semmi. Nem néz vissza, nem bírok mit csinálni. Nem mondhatom a HÉV közepén, amikor tök másról beszélünk hogy "amúgy nem akarsz velem hétvégén találkozni, hogy megbeszéljünk pár dolgot személyesen?" ÉS begolyózok tőle, hogy járt azzal a gyerekkel, akit annyira utálok! És nem, nem tudok más csajhoz odamenni, mert mindig ugyanez az eredmény. Túl későn érő vagyok ehhez, vagy nem tudom. A lényeg, hogy nem megy.


Pszichológus, kineziológus nem segített. Gondolkodtam iskolapszichológuson, de azt hétszentség, hogy ha arról a barátaim tudomást szereznének, hogy én oda járok, akkor teljesen hülyének néznének. És egy idő után úgysem bírnám eltitkolni, hiszen minden nap együtt vagyunk a suliban.


Én tudom, hogy ezek nem tűnnek nagy problémának, de én képtelen vagyok ezekkel megbirkózni és borzasztóan érzem magam. Egyre hallgatagabb vagyok, egyre érzelemmentesebb, alig eszem, egyre többet alszom, mostanában már edzésre sem járok el (eddig sem versenyszerűen csináltam, a mostani teljesítményemmel meg gyakran egyszerűen nincs kedvem, de néha időm sincs), csak hazajövök és alszom, aztán mikor felkelek, úgy érzem magam, mint a mosott rongy. A szexuális fantáziáimba menekülök, ennyi élvezetem van, de ezzel se megyek sokra, mivel nincs kivel megélnem. Ebben az évben pedig annyiszor voltam beteg, mint még soha, régebben vas-immunrendszerem volt, most meg minden apró betegség elkap. Nem bírom ezt kezelni, nem tudom, mi lesz így velem. Tudom, hogy nagyon nagy agressziót fojtok el, és egyre inkább attól félek, hogy belőlem is kitörik és valami őrültséget követek el azok ellen, akik ezt okozták.



Köszönöm annak, aki szán rá egy kis időt, hogy elolvassa ezt a kis "esszét". "Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek..."


2011. máj. 24. 18:51
1 2 3
 21/21 Pietrosol ***** válasza:

Szia!


Később mikor az életed az általad irányított mederben fog haladni,rájössz,hogy milyen sokat köszönhetsz ennek az időszaknak!

Légy türelmes és,"NE ESS PÁNIKBA"!De ami a legfontosabb,próbáld néha kiröhögni magad,amiért ilyen komolyan veszed a dolgokat!

Játszani jöttél nem szenvedni!

2012. jún. 4. 11:17
Hasznos számodra ez a válasz?
1 2 3

Kapcsolódó kérdések:




Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu

A weboldalon megjelenő anyagok nem minősülnek szerkesztői tartalomnak, előzetes ellenőrzésen nem esnek át, az üzemeltető véleményét nem tükrözik.
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!