Hogy tetszik a könyvm eleje? Megéri írással foglalkoznom?

Az idő gyorsan telik, most már én is tisztában vagyok ezzel a ténnyel. Mintha csak pár hete lett volna, hogy a repülő leszállt, én pedig egy hatalmas bőrönddel, és még annál is nagyobb álmokkal és reményekkel érkeztem Los Angelesbe. Emlékszem, hogy mennyire elvarázsolt a városon uralkodó zsongás, az ellentétes irányú forgalom, a folyamatos jó idő és a felhőkarcolók látványa. Kétségkívül más volt mint a szülőföldem. Anglia egyik eldugott falujában, Holmes Chapelben nőttem fel, és ez volt az első alkalom, hogy Amerikában jártam, így a nővéremnek, aki évekkel ezelőtt költözött ki a nagyvárosba, meg kellett mutatnia az Angyalok Városa minden szegletét. Vérbeli turistaként izgatottan fényképeztem, emléktárgyakat vásároltam és helyi specialitásokat kóstolgattam. Majdhogy elfelejtettem, hogy nem nyaralni, hanem tanulni jöttem.

Nem sokáig élvezettem a szabadságot, hiszen szeptemberben hivatalosan is elkezdődött az első egyetemi tanévem. Határozottan magányosnak éreztem magam, amikor beléptem az UCLA épületébe, hiszen senkit sem ismertem. Egyedül bolyongtam a folyosókon, és kerestem a termet, ahol éppen azt az órát tartották, amire nekem be kell járnom.

Az egyetemi élet egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem voltak mindennapos éjszakába nyúló bulik, nagyjából hetente szerveztek csupán összeülős estéket. Nem sok időnk maradt a szórakozásra a több könyvnyi vizsgaanyag mellett, az alváshiány pedig leginkább a temérdek házi dolgozatnak volt köszönhető.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy biztosan ezt szeretném? Leghőbb vágyam az volt, hogy orvos lehessek, azonban a rengeteg tanulnivaló és a gyakorlat során látott sebesült emberek, mintha kissé eltántorítottak volna a célomtól. Már nem érzem magaménak ezt a foglalkozást, így a nyári vakációt leginkább tűnődéssel fogom tölteni. Abban biztos vagyok, hogy visszajövök Los Angelesbe, de abban már kevésbé, hogy folytatom az orvosi egyetemet.

A hónapok rohamosan teltek az ittlétem alatt, az ősz pillanatok alatt tavasszá majd nyárrá alakult, a nap amikor haza kell térnem a szünidőre vészesen közeledett. Csupán akkor fogom fel, hogy én valóban vissza megyek egy időre Holmes Chapelbe, amikor már a repülőtéren álldogálok és az egyetlen Los Angeles-i barátnőmtől búcsúzkodom.

Helen kócos vörös haja a vállamra hull, ahogy átölel. Arcán szórakozott mosoly ül, ahogy elenged, és megigazítja a szemüvegét. Ő az a típusú lány, akit középiskolában folyamatosan csúfolnak. A tudása mérhetetlen, de egy szociális közösségbe már kevésbé tud beilleszkedni. Én viszont adtam neki egy esélyt, és kiderült, hogy nem hiába. Helen amellett, hogy intelligens, egy kedves, megértő lány. Nincs sok közös bennünk, nem hiszem, hogy hosszú tartamú lenne a barátságunk, de amíg tartott rendkívül kellemes volt.

–Vigyázz magadra, Monroe! – int kedvesen Helen, miközben belép a terminálba. Az ő gépe pár percen belül felszáll. Egyre biccentéssel viszonzom a gesztusát mielőtt eltűnne az ember tömegben. Szomorú leszek, mert Helennel hiába ígértük meg, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, tudom, hogy a nyár alatt jócskán elfogunk távolodni. Talán az a vékony szál is végleg elszakad, ami eddig összetartott minket.

A nővérem lágyan a vállamra szorítja a kezét, én pedig könnyes szemekkel fordulok felé. Olyan sok érzés kavarog jelenleg bennem. A Helentől való elbúcsúzás, és a tény, hogy nemsokára visszacsöppenek abba a közösségbe, ahol majdnem feladtam az élni akarást, megijeszt.

–Minden rendben? – kérdezi Devon, én pedig a karjai közé fészkelem magam, úgy ahogy kiskorunkban is mindig tettem, ha arra vágytam, hogy az idősebb testvérem a pártomat fogja a szüleimmel szemben, ha valami rossz fát tettem a tűzre.

–Ha te nem jönnél velem, képtelen lennék haza menni. – sóhajtom.

Devon gyengéden megsimítja az arcom. Gyűrűs ujján megcsillan a barátjával való eljegyzést jelképező drágakő. Boldog vagyok, mivel a nővérem megtalálta az a férfit, akivel le szeretné élni az életét. Ráadásul éppen kapóra jön, hogy otthon, a Holmes Chapel-i templomban szeretne megházasodni. Az esküvő jövő hónapban kerül megrendezésre, így Devon velem együtt haza utazik elrendezni az utolsó simításokat. A vőlegénye, Aaron pár nap múlva érkezik utánunk, mivel akadt még pár elintéznivalója a munkahelyén.

–Megértelek. A házban engem is minden anyára emlékeztet, és arra, hogy cserbenhagyott minket. Azt hiszem, ezért nincs honvágyam soha.

A nővérem kék írisze dühösen csillog, mint mindig, ha szoba kerül anya. A keze remeg, ahogy idegesen vállig érő barna tincseibe túr. Csupán én látom az ingerült mozdulatai mögött rejlő szomorúságot és űrt. Mindkettőnk szívébe hatalmas lyukat vályt anya hirtelen távozása.