Elkezdtem írni egy könyvet, érdekelne a véleményed. Milyen? Figyelem! Hosszú!

Elkezdtem írni első sorban a saját szórakoztatásomra. Ez az első, de azért érdekelne mások véleménye is. Csak egy vázlat.

1.Rész A sötétségben

– Ahh, ezt nem hiszem el, megint reggel van, utálom. Utálom hogy minden reggel ilyen korán kell kelnem, elegem van már ebből az egészből, felkelek iszom egy kv-t, az majd segít. – gondolta Steve.

A sötét szobában csak a tv piros kis égője világított ami jelezte hogy készenléti üzemmódban van. Felült, és gondterhelten megdörzsölte nyúzott arcát. Felkelt, hogy elinduljon a wc-be a reggeli teendőket elvégezni, áthaladva az előszobán véletlen belerúg a kis szekrénybe, halk szisszenéssel adva ennek hangot.

– A rohadt életbe, nem hiszem el, csodálatosan kezdődik ez a nap is. – Mérgelődött magában. Megnyitotta a csapot, hideg vizet engedve a kezébe, amit egy határozott mozdulattal az arcára öntött. A hideg víz kicsit észhez térítette, bár kicsit hirtelen érintette a dolog, nem egészen volt még tudatában a dolgoknak, túl korán volt még ahhoz. Belenézett a tükörbe, zöldes barna szemei visszanéztek rá. Szűk pupilláit nézte. – Nem szokott ilyen szűk lenni, mindig megjegyzik az emberek hogy milyen tág a pupillám, csodálkoznak, azt hiszik szedek valamilyen drogot, pedig nem. Bár ha úgy nézzük az alkohol is drog. – Borostás arcán végig simította a kezét. A törölközőjéhez nyúlt ami ott lógott a csap mellett, egy panda formájú fogason. Szerette azt a pandát, a szemei nyugodtságot sugároztak számára. – Pedig csak egy ócska fogas. – Gondolta.

Újból áthaladva az előszobán, szülei ajtaja előtt próbált halkan járni, még aludtak. A konyhában csend honolt, csak a hűtő halk zúgását lehetett hallani.

– Oh, van kv, köszi anyu.

Az ablakon besütött a felkelő nap aranysárga sugarai, megvilágítva Harcost, amint összegömbölyödve békésen aludt. Nem tudni miért de egy kakaós csiga belsejére emlékeztette a fekete, fehér és arany színben váltakozó bundájú német juhászt, aki immáron már 8 éve volt a család kedvence. Nem véletlen volt ez a neve, amikor odaköltöztek a kis családi házba, ami a kis város közepén található, mégis olyan, mint egy falu. Csöndes, nyugodt, és az emberek kedvesek. Már régóta akartak egy kutyát, de azelőtt abban a kis lakásban ez nem igazán volt szerencsés.

A család egy közeli barátjának volt egy alom német juhásza, aki boldogan felajánlotta hogy ingyen odaad egy kiskutyát, ha szeretnének. Harcos pedig egyből bedobta magába a szívükbe, ahogy odaértek Ő már egyből futott feléjük ugatva, ahogy egy ekkora kis csöppségtől kitelik, a kajla mozdulataival, néhányat bukfencezve, lekonyult füleivel és örökmozgó farkával. A többi kis jószágnak esélye sem volt, bár néha sikerült lebirkózniuk, mindig ő kerekedett ki győztesen.

Halkan sóhajtva leült a székre, az asztalhoz ami majdnem tökéletesen a konyha közepén helyezkedett el, barna színű lapjából feketére festett vascsövek tartották azt stabilan. Bekapcsolta a tv-t, elnyomva ezzel a madarak harmonikus énekét. Beleszürcsölve a kellemesen forró kv-ba figyelte a híradót.

– Hajnalban egy részeg sofőr karambolt okozott. A vétkes sofőr túlélte, de a másik autóban ülő frissen összeházasodott házaspár azonnal szörnyethalt.... – hallatszott a tv-ből.

– Hihetetlen – gondolta magában – mindig azok járnak pórul akik ártatlanok. Lehet ezért történik velem is mindig rossz dolog? Lehet nekem is nemtörődömnek kellene lennem, bunkónak. Nézd meg, a nőknek is a bunkó pasik kellenek... ezért nincs barátnőm... utána meg sírnak hogy az összes ugyanolyan, ahh, szánalmas.

Bentről motoszkálás hallatszik. – Felkeltek, hát ennek nagyon nem örülök, gyors összeszedem a dolgaimat és elindulok hogy minél kevesebbet kelljen egy légtérben lennem velük.

Carol középmagas nő, szőkés-barna haja csatokkal felfogatva. Táskás szemeiben ott ült az anyai szeretet és az aggodalom, még ha nem is volt különösebb oka rá. Kibattyogott a konyhába. Ugyanabban a pizsamában jelent meg, mint minden egyes reggel. Térdig érő fehér póló, piros pöttyökkel tele , rajta egy halvány-rózsaszín hálóing.

– Jó reggelt. - köszön Carol, miközben tölt magának egy csésze kv-t, leül kicsit odébb, hogy ne zavarja Steve-t a füst és meggyújtja a cigarettáját.

– Csá!

– Mi újság van? – választ nem várva szinte azonnal – Hmmmm??

– Nincs semmi! – válaszolt Steve egyhangúan. – Még is mi lenne reggel 5-kor? Nem hiszem el hogy minden reggel meg kell neki kérdeznie – mérgelődött magában.

– Meg van mindened?

– Igen ANYA!

– Elraktad a kulcsodat?

– El... nem kell minden reggel eljátszanunk ezt! Nem vagyok már gyerek!

– Persze, a múltkor is úgy rohantál vissza a bérletedért mert itthon felejtetted!

– Jó, de az csak egyszer fordult elő, nem azért jut eszembe minden reggel mert Te elmondod!

– Jól van. Mikor jössz haza?

– Ahh, nem tudom! Muszáj minden reggel ezt eljátszanunk?! Majd jövök valamikor! – mondta Steve kissé bántóan. Gyorsan felöltözött, ezt követően pedig elköszönt.

Az ajtót kinyitva ott találta Harcost közvetlenül előtte, ugyan úgy összegömbölyödve. Nem mozdult, még korán volt neki is. Steve óvatosan átlépte a kutyát, megsimogatva buksiját.

– Szia, vigyázz a házra ám! Jó legyél! - Szólt hozzá kedvesen.

A kapun kiérve megcsapta a hideg szellő. Tél volt, bár nem az az igazi tél ahol az ember másodpercek alatt átfagy. Délutánra legtöbbször már kellemes, kora ősznek tűnő idő volt.

Elindult az iskolába, gyalog pár perc volt tőlük a buszmegálló, a házuk egy zsákutca végén helyezkedett el, jobbra mellettük két házzal arrébb pedig már fák sokasága volt, egy békés erdő.

Útja átvezetett egy kis csendes kör alakú parkon, tóval a közepén, ahol nyáron a bátrabbak megmártóztak benne, annak ellenére hogy nem lett volna szabad. A közepén lévő kis szökőkút némám hallgatott, téli álmot aludva. A víz mozdulatlanul tükrözte vissza a reggeli fényeket. A macskakövekkel lerakott út kissé csúszott a lába alatt a hajnali mínuszok miatt, de ez nem különösebben zavarta Stevet. El volt foglalva a saját gondolataival.

- Olyan korán van még, inkább aludnék otthon, megint mehetek be az iskolába, semmi értelme nincs. Lehetne már hétvége, akkor végre kialudhatom magam. Mi értelme az életnek? Nincs benne semmi jó, vagy ha történik is, hamar elillan és utána csak a szomorúság, az üresség és a hiány vár.

A parkot elhagyva átsétált a szemközti buszmegállóba, rajta kívül csak két idősebb férfi várt, nyakukat behúzva a hideg fuvallatok ellen védekezve. Nem különösebben foglalkozott velük Steve, várta a buszt, hogy elkezdődhessen végre a nap, és minél előbb túl legyen rajta.

Mikor meglátta a 12C járatú busz közeledését előre sétált a buszmegállóba, ezzel is jelezve hogy fel akar szállni. A két idősebb férfi is igyekezett felszállni a buszra, úgyhogy előre engedte őket. Ekkor vette észre hogy az előtte felszálló férfi arcán furcsa bőrelváltozások voltak. Lila színű foltok és torzul dudorok rendezetlen elhelyezkedésben mutatkoztak az arca több területén.

- Szegénynek de csúnya az arca. Mi baja lehet? - Tette fel magában a kérdést Steve. - Nem igaz hogy nem zavarja hogy mindenki megbámulja. - De nem sokáig bámulhatta az arcát, mert a férfi miután kedvesen köszönt a sofőrnek az első ajtó melletti ülésen helyet is foglalt. Steve hátrébb ment, nem szeretett elől utazni. A jól megszokott helye felé tartva, a busz hirtelen elindult, így kissé elvesztve egyensúlyát nekicsapódott a kapaszkodóhoz amihez egy hangosabb puffanás is társult.

– Úristen de égő, most biztos mindenki engem bámul, csak én lehetek ilyen szerencsétlen. De hát végül is, ez mással is előfordulhat, mindenki hibázhat. – Nyugtatgatta magát Steve miközben zavarba érezte magát,majd helyet foglalt a hátsó ajtó mellett.

A busz végig haladt egészen a régi műemlék úton, ahova nem is olyan régen építették a Pannonia központot, ez az épület nagyon sok újdonságot hozott a város lakói részére és rengeteg turistát vonzott magához, ami igen csak jót tesz a város gazdaságának.

Felkanyarodva a Szent Bertalanon megpillantotta azt a kis kocsmát, ahova régebben a barátaival járt. Steve visszaemlékezett arra az időszakra, mikor minden pénteken karaoke est volt, fiatalon, pár sör után már úgy énekeltek együtt mintha muszáj lenne, hangjuk egyikőjüknek sem volt, de ez csöppet sem érdekelte őket, olyan jól ritkán érezték magukat.

- Nagyon rég nem beszéltem már velük, vajon mi lehet Daniellel? Utoljára mikor beszéltünk úgy emlékszem hogy olyasmit mondott hogy ki megy külföldre hogy folytathassa a tanulmányait, mindig is szorgalmas és céltudatos ember volt, irigylem is emiatt, bezzeg én! Itt vagyok 20 éves és még mindig nem tudom hogy mit akarok, ez normális? - Gondolta magában Steve.

Még 20 perc utazás után megérkezett a busz a belvárosba ahol Steve le is szált, várva a következő járatot, ami kiviszi a kertvárosi iskolába.

A belvárosi élet mindig élet telibb volt, ilyenkor reggel is már az emberek jöttek-mentek, bár a többségük inkább az idősebb korosztályt érintette, de azért megfordult egy-egy fiatal arc is. Voltak köztük teljesen átlagosnak mondhatóak, volt akinek nem megszokott színű haja volt, ezt mindig is furcsának találta Steve, úgy gondolta hogy ezek az emberek figyelemre éhesek és így próbálják elérni azt hogy észrevegyék, még ha szánalmat is keltenek a legtöbb emberben. De a leginkább ami megragadta a figyelmét, az ilyenkor tántorgó egyetemisták.

– Oh, hogy kapnák be! Korán reggel hulla fáradtan be kell mennem a suliba, ezek meg még csak most mennek haza egy hatalmas buli után, hogy kialudják magukat és este folytathassák amit abbahagytak. Én is ilyen életet akarok, de hát nekem nem ez jutott.

Annyira nem figyelt, csak arra eszmélt fel hogy a 320-as járat beáll a buszmegállóba és egy kisebb tömeg várakozik az első ajtónál hogy végre felszálhassanak. Steve szokása volt hogy mindenkit előre engedett, amiről mindig egy régi ismerőse, Judit jutott eszébe, aki egyszer azt mondta neki, hogy csak azok az emberek engedik előre a többieket, akik gyökerek. Persze Steve tudta hogy ez rá nem igaz, de azért mindig elgondolkodott ezen. – Én is gyökér lennék?

A 320-as járat átment egészen a városon, elhaladt az autóbusz-állomás mellett, lekanyarodva a főpályaudvarra, amit felújítása után egy évvel már lelakták a rossz közbiztonság miatt. Ide nem szívesen járt Steve, mert sosem érezte magát biztonságban, sok rémhírt hallott, bár vele sosem történt semmi tragédia.

A felüljárón áthaladva egy pillanatra megpillanthatta a céget ahol tanulóként dolgozott.

– Remélem nem sokáig leszek ennél a cégnél, nem akarok én is olyan bárány lenni mint a többiek.

Még 20 perc utazás után Steve elérte utazásának célját.

– Utálom ezt a környéket, nincs itt semmi. - Innen gyalog az iskola már nem volt messze, pár perc alatt oda is ért.

A bejárat előtt összetalálkozott egyik osztálytársával, Harolddal.

Harold 180 cm, kissé pocakos srác volt, nem volt túl beszédes de Steve mindig el tudott vele beszélgetni. Steve mindenkivel jóban volt az osztályban, nem igazán voltak ellenségei, persze volt hogy megszívatták, de ez kölcsönös volt.

– Szép reggelünk van nemde? - Kérdezte Harold kissé ironikusan.

– Hát még milyen szép! Alig vártam már a reggelt, alig bírtam aludni az izgalomtól! - folytatta Steve a játékot.

A folyosóra érkezve felmentek az első emeletre. Hideg volt, nem volt megint fűtés, az ablakok régiek voltak és ujjnyi rés tátongott rajtuk, a szél könnyedén befújt.

– Tanultál a mai dolgozatra? - Érdeklődött Harold.

– Dolgozat? Milyen dolgozat? Igazából azt sem tudom milyen óráink lesznek...

– Hehe. Hát programozásból, nem igaz hogy elfelejtetted, erről beszél az egész osztály egy hete! Senki nem tudja az anyagot és mindenki kétségbe van esve. Alig van vissza fél év és jönnek a vizsgák!

– A fenébe tényleg! Majd óra előtt átnézem, hátha megragad valami. - De természetesen Steve sem hitte el, hogy ez így fog történni.

A terem elé érve már ott volt szinte az egész osztály, a nagy morajban ki lehetett venni hogy mindenki a dolgozatról beszél, érezhető volt a levegőben a feszültség. Mindenki tartott a programozási órától.

Nem sokkal később becsöngettek, a folyosók elhalkultak, a feszültség egyre nőtt, ahogy várták a tanár urat. Az alsó szintről lehetett hallani a kulcsok zörgését, már tudtok hogy ő jön, pár hang erőteljesebben hallatszott a halk suttogások közepette.

–Jön! Jön!

– A francba! Pedig már reménykedtem hogy beteg lett!

A lépcsőn felért Albert, a tanár úr, de a háta mögött mindenki csak K-nak hívta, tulajdonképpen a Köcsög rövidítése volt, így nem volt annyira feltűnő, de mindenki tudta hogy kiről van szó.

Albert magas fickó volt, a 30-as éveinek vége felé járt, jó kiállású, erős testalkattal rendelkezett nagy kisugárzással. Az óráin csend volt és fegyelem, a diákok féltek tőle, mindenki tisztelte őt, attól függetlenül hogy a diákok nem nagyon szerették őt szigorúsága miatt.

A terem kinyitása után mindenki elhelyezkedett a megszokott helyénél, rövid köszöntés után pedig helyet foglaltak. Halk suttogást lehetett hallani.

– Hé! Elen! – próbált minél halkabban odaszólni Seth.

– Mivan?

– Láttad a videót?

– Milyen videót?

– Hát amit tegnap vettünk fel Raul-ról!

– Nem tudom miről beszélsz Seth, de ne most beszéljük ezt meg!

- Steve hallotta ezt a beszélgetést, és elkezdte furdalni a kíváncsiság hogy milyen videót készíthettek Raul-ról. Raul jó arc volt, bírták őt az emberek, de nem volt teljesen százas, mindig sikerült valami idióta videót készíteni róla, mikor be voltak rúgva.

– Uraim! - szólt határozottan Albert , minden figyelmet magához vonzva. – A következő másfél órában nem lesz szükségük semmire, csak egy tollra és a fejükben lévő tudásukra, már ha van. - Ezután a kijelentés után elővett a fiókból egy oszlopnyi papírlapot, amit kiosztott mindenkinek. Végeztével visszament a helyére, a szabályokat nem mondta el, mindenki tökéletesen tudta hogy mit szabad és mit nem, ő maga pedig tudta, hogy senki nem fog próbálkozni.

– Uraim?! Kezdjék meg firkálmányaikat! Sok sikert!

– Köszönjük! - Morajlott fel egyszerre az egész osztály, ez után a lapok csapkodásának hangja betelítette a termet. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a diákok egymásra nézve kifejezzék a reménytelenséget, amit éreztek a nehéznek bizonyuló feladatsort megpillantva.

Steve már a park melletti buszmegállónál járt, ilyenkor már sokkal több embert pillanthatott meg a környéken, bár tél volt, ilyenkor nem voltak olyan sokan a parkban. Átrohanva az úton, mert ilyenkor elég nagy volt a forgalom, átsétálva a parkba megpillantotta Steve Rolandot amint ült a padon és nézte a mozd