Kérlek őszinte választ kérek erre a kis részletre a regényemről! Mit szóltok?

Megkérlek titeket, őszinte kritikát szeretnék, hogy legalább tudjam mit javítsak az írásaimban.

Röplabdáztunk a testnevelés órán. Épp csapatokat választottak. Amikor a fiúkkal közölte a tanár, hogy fiúk nem lehetnek lányokkal sóhajtva, búslakodva hajtották le a fejüket. Persze Tina csapatába kerültem. Megint majd kibújt a bőréből, hogy megszólaljon és elsőnek válasszon engem. A kinti pályán, egy széles hófehér háló, ami két fekete rúdra volt felhúzva. A nézőtéren csak egy diák ült az egyik kék székben. Nem hiszem el Jack az. Miért követ folyamatosan. Ebben a minutumban, is engem néz. Én viszonoztam a pillantását, bár egy kicsit dühösen. Hangokat kizártam magam körül. De pár hang visszajött. Hangos moraj mindenhol. Majd egy élesebb.

- Vigyázz! – kiáltott valaki. Ekkor eltalált a kemény röplabda.

- Jól van? – kérdezte a tanár miközben próbált segített feltápászkodni.

- Persze, persze, semmi baj. – mondtam egy kicsit fájós fejjel.

- Attól, még szerintem pihenjen le. – szót fogadtam neki. Nem akartam tesizni, de csak azért nem mondtam, minden OKÉ, mert nem akartam lenni a leggyengébb láncszem. A nézőtéren kísért fel a tanár, persze amerre Jack van.

- Fiatalember. – szólt a tanár Jack-nek. – Ha a lány rosszul lesz vagy panaszkodik, kísérje el az orvosiba.

- Rendben. Vigyázok rá. – közölte Jack, fehér fogát megvillantva. Nagy nehezen leültetett a tanár Jack-hez. Csak arra tudtam gondolni, hogy egy hibátlan Adonisz ül mellettem. Aki mellesleg vámpír. Én meg boszorkány, vagy igéző. Vagy is filmekből így tudom. Ez egy agya ment hülyeség. Mióta vannak ilyen dolgok? Fizikai képtelenség. Mindenki, csak azt hiszi, hogy ez egy normális világ ahol nincsenek lélegzet elállítóan szép szörnyek, aki mellesleg melletted ül. Bele se gondoltam, hogy mondjuk meg kéne beszélnem vele ezt a dolgot, hogy miért van itt? Vagy csak az őrületbe akar kergetni? De nem akartam, most ebbe bele bonyolódni, mert a végén én leszek tök pipa.

Csak néztük a futókat. Csendben. Lehet, hogy ő sem akarja megbeszélni. De hisz ő hazudott, szóval inkább beszélgetni kéne, nem pedig kukán ülni egymás mellett. Bár mellette mindennek lehet érezni magad csak nem szépnek, hisz ő a világ legszebb természetfölötti lénye. Ki tudja, hogy közöttünk még hány vámpír szállta meg a várost. Vagy az iskolát. Hát szerintem még az sem kizárt, hogy a nővére is… vámpír. Nagyon nehéz ezt a szót Jack-re és a hibátlan nővérére azt mondani, hogy vámpír. A vámpírról, rossz érzet, jut mindenkinek az eszébe, főleg a régi legendák szerint, na meg persze a mi generációnkban a horror filmeknek köszönhetően. Mert a vámpír egy gonosz képzeletbeli lény, ami esténként a koporsójából kibújva, lemészárol egy város teljes kerületét. Vagy még annál is többet. Azt bizonyára nem tudhatom, hogy Jack és nővére - jó lenne tudni a nevét – állattal, úgy ahogy egyes filmekben, vagy akik kegyetlen módon ártatlan emberekkel táplálkoznak. Miközben ezekbe a gondolatokba merültem, mintha a mellettem ülő jégszobor megmozdult volna.

- Jól érzed magad? – kérdezte mellőlem egy csodálatosan selymes hang. Ezt nem hiszem el, még van bőr a képén, hogy megkérdezze egyáltalán, hogy vagyok? Ő hazudott nekem. Én a helyében hallgatnék, mint a sír és nézném a futókat. Dühösen meredtem előre és végre egy megmentő dallamot hallottam. Kicsengettek. Ez az, nem kell válaszolnom. Gyorsan felálltam, hogy faképnél hagyjam. Lerohantam a lépcsőn és elvegyültem a többi edző ruhás lány közé. Egyszer attól még vissza néztem Jack-re, hogy lássam az elképedt arcát, de ő már nem volt ott.

Végül rávettem magam, hogy átöltöztem. Az izzadt arcomat, meglocsoltam hideg vízzel. Piros arcom, virított a tükörbe, azt is éreztem, hogy szinte már ég. Átöltöztem. Lepattogtam a lépcsőn és valaki, valakire várt az ajtó keretének támaszkodva. Gyorsan elsuhantam mellette, mert tudtam, hogy ki dőlt neki a falnak. Mért nem tud leszállni rólam? Szedtem a lábam, hogy lerázzam, de hiába. Mint egy szellem előttem termett. A lélegzetem is elállt. A táska a vállamat egyre jobban húzta, miközben kezdtem magamhoz tértem.

- Állj meg! Kérlek! – nem is tudtam máshová menni, hisz elállta az utamat. nagy levegőt vettem, kifújtam, és megálltam.

- Mi az? – kérdeztem összeszorított foggal. Mielőtt még megszólalhatott volna folyattam. – Miért vagy itt? Azt mondtad, hogy elutazol.

- Pont ezt akarom elmondani. – ez nem igaz, senkinek sincs ilyen szívmelengető hangja. Persze, kivéve egy… egy… vámpírnak…

- Úgy volt, hogy – mellesleg én sem tudtam, - hogy a nővéremmel kell elköltöznünk New York-ba. De végül kiderült, hogy rossz helyre írták ki.

- Jó és ez úgy van, hogy a nővéred megy oda-vissza te meg követed? – a mellemhez

- És te?

- Csak úgy mondom, hogy én nem mondtam semmit, hogy maradok vagy utcára kerülök. De te… na, mindegy. Leegyszerűsítem. Most itt lakom. És felteszem te is. – A szorításom erősebb lett.. És akkor

- Eltaláltad. És akkor Lucy-hez költöztél? – kérdezte felragyogott szemmel. Ez a csillogás a szemében engem is felvillanyozott. Látszik, örül ennek, hogy ide költöztem.

- És a nővéred dolgozik valamit, vagy…

- Mivel nincsenek szüleink, a nővérem tart el minket.

- Sajnálom. Mit dolgozik?

- Sztyuárdesz. Jól fizetnek, ideális hely. Nem dolgozik sokat, és a nyelveket is precízül tudja. – Nem tudtam hova lenni egyszerűen elszállt a haragom. De nem tudom, hogy miért. Ahogy beszélt, nézett rám, elállt a lélegzetem is.

- Csak egy valamit nem értek. – néztem rá nyugtalanul, miközben a szavakat ki nem mondta azon a tökéletes ajkakon. – Mi a bajod velem?

- Semmi olyan gondom sincs, ami miatt utálnom kéne téged, csak… csak… - nem bírtam szóhoz jutni – csak, sok minden történt velem ezen a héten, és egyszerűen nem bírom. – könnybe lábadt a szemem. Jack is észrevette. Kitárta a karjait, hogy megöleljem. Nem akart tovább várni, a vállamnál fogva magához vont és szorosan megölelt. Hideg teste hűtötte még mindig égő arcomat. Kellemes volt. Nem tagadom.

- Bocs, nem kellett volna szóba hoznom. Sajnálom.

- Ne szavatkozz. Nem miattad… - erre nem tudott mit mondani. Lábujjhegyre állva fúrtam bele a vállába az arcom.

- Én itt vagyok. – Nem hittem a fülemnek. Tényleg így gondol rám. Hallotta, hogy megijedtem ettől a három szótól. – Mármint, barátként. – Na, ezt nem akartam hallani. Várjunk. Érzek iránta valamit? Érez irántam valamit? na ez fura.

- Persze… - nyögtem ki nehezen. Azta. Sose gondoltam volna, hogy ő meg én… Azta! Ezen magam is meglepődtem, pedig az én érzéseim. Elhúzódtam tőle, mivel már vagy 1 perce öleljük egymást. Egyszer csak kezd kínossá válni a dolog. Mellesleg be is csengettek.

- Mennem kéne. – szipogta egyet és megtöröltem a szemeimet.

- Milyen órád lesz? – kérdezte, mikor elindultam az egyik terem felé.

- Öhm… - bele lestem az órarendembe. – matekom.

- Rendben. Nekem is. Mehetünk? – kérdezte. Pici bólintottam és elindultam, Jack meg mögöttem lopakodott, de hamar beért. Mint villámcsapás, zsebre dugott kézzel mellettem termett.

A matek órán Tina egész végig faggatott. Visszaemlékezve, elég vicces volt.

- Te, mi van közted és Jack között. Szerintem helyes szóval, jól járnál vele.

- Semmi, nem is ismerem. – hazudtam.

- Jaj, ne kamuz… láttalak titeket ölelkezni.

- Tudod nem illik hallgatózni. Meg amúgy is az csak egy jelentéktelen kis baráti ölelés volt. – Suttogtam. A barátom, - azt hiszem – de ebben a helyzetben ki tudnám nyírni. Lehet, hogy igaza volt, de nem számít.

- Én mást láttam. De te tudod. – Ez a jelenet ment le a fejembe vagy százszor és egyre jobban idegesített a tudat, hogy Jack ilyet mondott. Vagy, hogy én ilyenre gondoltam.

A hazafelé út valamennyivel könnyebb volt. Nem tudom miért, de mintha már több éve itt éltem volna. Pedig csak egy másfél napja vagyok itt. Ez a gondolatis felkavart. Többé nincs már az, az otthon ahol már születésemtől kezdve éltem. Se régi ház, se szülők. Mindenem elveszett. Részben. Már csak Lucy néni maradt nekem.