Mit gondoltok a regényemről?

Bevezető

Tökéletes csend van, egy tökéletes gyilkossághoz. A

lakás kísérteties némaságát csak az egyre feltörekvő, keserves

zokogásom töri meg. Vér. Vér mindenhol. A falakon, a padlón,

a kanapén, ahol néhány órája még együtt ült a család. Most

mindezt vörös nedv itatja át. Ahogy lenézek az ölemre, apám

csutakos, meggyötört arcát pillantom meg, ahogy a karjaimban

tartom.

– Miért?! - kérdezem hisztérikusan és azt hiszem, senkitől

nem kapok majd választ. Ekkor a konyha legsötétebb sarkából

elővánszorog egy szakadt ruhás, borostás ember. Jobb kezében

fegyvert tart. Furcsa, de pont most, ahogy megláttam nála a

pisztolyt, eszembe jutottak a testvéreim. Lelőtte őket? Hol

lehetnek? Talán túlélték? Vérbe fagyott édesapám láthatólag

késszúrások miatt veszítette életét. Már megölte, de akkor

minek a pisztoly? Gyors és félelem teli gondolatmenetemet a

gyilkos dörmögő hangja töri meg, válaszolva az előbbi

kérdésemre.

– Mindenki azt kapja, amit érdemel, édesem. Ez az első

dolog, amit tanítani akarok neked. - ahogy hozzám beszélt,

egyre közelebb és közelebb sétált, mígnem elérte a körülöttem

lévő vértócsa szélét. A holdvilág itt már eléggé megvilágította,

ahhoz, hogy lássam, maszkot visel. Fekete maszkot. De hiába

az álruhája, szemében akkor is látom, ahogyan gyülekeznek a

könnyek.

– Muszáj...muszáj velem jönnöd. Meg kell, hogy

tanítsalak arra, amire hivatott vagy – magyarázza remegő

hangon, majd leguggol és kinyújtja felém a kezét. Riadva

hátrálok, még mindig szorongatva apámat.

– Tűnjön innen! Hallja? Hozzám ne merjen érni! Maga

egy gyilkos! - üvöltöm teletorokból.

Éles fény süvít át a szobán, majd villogni kezd, váltakozva,

pirosan és kéken. Az álarcos hirtelen felugrik és a hátsó

ajtónkhoz siet. Mielőtt kilépne, még visszafordul felém és azt

suttogja:

– Nem hagyom, hogy elfelejtsd, honnan jöttél! - ezzel

eltűnik az udvar sötétjében.

Ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem. Mikor magamhoz

tértem, egy kórházi ágyon feküdtem, körülöttem pedig

rendőrök és nyomozók várták árgus szemekkel, mikor leszek

végre képes mesélni, mi is történt azon a bizonyos karácsony

estén.

1. fejezet

– Regina! Thomas! Kicsikéim, gyerünk! Jared nem fog

rátok várni, ha nem lesztek készen időben! - kiabálta anyám,

ezzel megtörve reggeli szendergésemet – meg úgy szerintem a

szomszédokét is. Lassan kinyitottam a szememet és felültem,

hogy pupilláim és elmém megszokják a hirtelen világosságot.

Pár másodperc múlva erőt vettem magamon, felálltam és

kiléptem a folyosóra, ahol egyenesen nekiütköztem a

bátyámnak.

– Szép jó reggelt! Pontosan egy hét van karácsonyig,

úgyhogy kitalálhatnád végre mit veszel nekem! - mondta fülig

érő mosollyal. Ma még a megszokottabbnál is jobb kedvűnek

találtam. Bár, Thomas-t ritkán látni szomorúnak. Olyan tipikus

„minden rosszban van valami jó” beállítottságú fiú. Én pont ezt

szeretem benne.

– Miből gondolod, hogy kapsz valamit? - kérdeztem

incselkedve, miközben próbáltam mellette utat fúrni a

fürdőszobába.

– Túlságosan szeretsz te engem ahhoz, hogy ajándék

nélkül hagyj. – minden szavával beljebb-beljebb lökdösött a

fürdőszobába. Kínomban már csak nevetni bírtam rajta.

– Rendben, ha most békén hagysz, hogy képes legyek

helyrerakni ezt a borzadályt a fejemen, akkor beszélhetünk

ajándékról! – mosolyogtam rá és a hajvasalómért nyúltam.

– Amit csak szeretnél! Bár én először a fogmosással

kezdeném...- kitört belőle a kuncogás.

– Te s**gfej! Takarodj kifelé! - kiabáltam utána, inkább

nevetve, mint ténylegesen mérgesen és mindeközben egy

tusfürdős flakonnal ütlegeltem. Mikor végre kikergettem a

fürdőszobából visszaálltam a tükör elé és elkezdtem reggeli

rutinomat. Vállig érő, sötétbarna, hullámos hajam van, amit a

legtöbb barátnőm irigyel, viszont én ki nem állhatok. Minden

lehetséges módszert kipróbáltam az egyenesítésére, ami nem

roncsolja a hajamat – mindhiába. Az egyetlen, aminek két

óránál tovább tart a hatása, az a hajvasaló, így minden reggel

20 percet szenvedek csak ezzel. Utána következik 15 perc

önsajnálgatás, hogy még mindig nekem van a legkisebb

mellem az osztályban, és az én tenyereim a legnagyobbak. Az

önmarcangoló percek végén, mindig a szemem csodálásában

kötök ki, hiszen ez volt az egyetlen testrészem, amivel

maximálisan elégedett vagyok. Az egyik szemem zafírkék,

néhány fekete folttal a szivárványhártyámon, míg a másik

inkább zöldes színre emlékeztet. A családban senkinek sem

volt vagy van ilyen szeme, ezért az öcsém mindig csak

„pandorai”-nak hív, a legújabb űrlényes sorozata után.

Miután végeztem a hajammal és sikeresen magamra

kentem annyi alapozót, hogy a pattanásaimat soha meg nem

történté tegyem, visszamentem a szobámba, hogy magamra

kapjak néhány ruhát. Még a farmeromat sem sikerült

begombolni, amikor megint hallottam anyám hangját:

– Ezt nem hiszem el! Gyerekek, ne az utolsó napon

kelljen elkésnetek! - hallottam, hogy egyre feljebb jön a

lépcsőn és közelít a szobám felé. Gyorsan magamra kaptam

egy piros háromnegyedes ujjú felsőt, mielőtt – természetesen

kopogtatás nélkül – benyitott a szobámba.

– Regina, mikor óhajtasz végre...- Nem tudta befejezni

amit elkezdett, mert meglátta, hogy már indulásra készen

voltam.

– Ne haragudj, azt hittem, még alszol –mondta melegen,

majd átölelt.

– Csinos, mint mindig. Gyere le, reggelizz meg, az öcséd

már kész van. Én addig előkerítem Thomas-t is.

Halkan bólintottam, majd csatlakoztam Charlie-hoz a

palacsintázásban.

A tesóm orra is tejszínhabos volt és éppen a harmadik

juharszirupos palacsintáját próbáltam a szájába tömni. Leültem

mellé és elvettem az én adagomat. Charlie hirtelen felállt, és

elém hozott egy újságot.

– Miről szól? - kérdezte nagy, kíváncsi szemeivel.

– Nem tudom, öcsi, oroszul van. - válaszoltam

értetlenkedve.

– Érdekes, azt hittem minden nyelven tudsz. – Ha lehet,

még furcsábban néztem rá, mint addig. Látva a frusztrációmat,

folytatta :

- Tudod...a szemed. - majd lesütötte a sajátját.

Hiába, a tesóm meg van róla győződve, hogy nem e világi lény

vagyok és valami szuper erővel is rendelkezem. Amikor

először realizáltam ezt, viccesnek tartottam, de aznap reggel

inkább ijesztőnek hatott. Kínos párbeszédünknek autóduda

hangja vetett véget.

– Megjött Jared! - kiáltottam, mintha legalább a halál

karmai közül mentett volna meg az érkezése. Pár másodperc

múlva Thomas is leszáguldott az emeletről, felkaptuk a bejárati

ajtónál heverő táskáinkat, felköszöntünk anyunak és kiléptünk

a lakásból.

Jared a legjobb barátom, amióta csak az eszemet tudom. A

rögbi csapat egyik tiszteletbeli játékosa, valamint a

matekcsoport oszlopos tagja. Ez egy furcsa párosítás de maga

Jared is elég érdekes. Minden reggel ő fuvarozott engem és a

fivéreimet suliba, ugyanis Thomast apu nem engedte volán

mögé ülni, bármennyire is bizonygatta, hogy nem fog

frontálisan karambolozni az első fával, amivel találkozik az

úton.

Miközben sétáltunk az autó felé, ami az útpatkán állt, különös,

szinte megmagyarázhatatlan érzésem támadt. Mintha valaki

nézne. Nézne? Ugyan. Figyelne, egyenesen követné minden

lépésemet. Körbe néztem, de nem láttam egy árva lelket sem. A

többiek is észrevették zavarodottságomat. Thomás elém állt,

erős kezeit a vállamra tette és megkérdezte minden rendben

van-e.

– Igen, persze, csak egy kicsit fázom. Mi lenne ha inkább

beülnék a kocsiba, ne várassuk meg a sofőrt. - hazudtam.

Egyáltalán nem voltam jól. Mintha egy lidérces álomban lettem

volna, ahol bár nem voltak baltás gyilkosok és kísértetiesen

kacagó bohócok, a félelem akkor is szinte tapintható volt.

Ilyenek érzelmek közepette köszöntöttem Jaredet, majd

hagytuk el a King Street 4-et.