Mit gondoltok a regényemről?

A részlet alapján hány évesnek tippelnétek?Folytassam az írást?1-10-es skálán hanyas?Mi benne a jó és a rossz?Mit javítsak ki?

Részlet: (bocsánat,ha sok lett,de kérlek olvassátok el)

Most egy kis kitérőt tettem és a Nagyerdő fele mentem. Szeretem azt a helyet, csendes és nyugodt. Miközben néztem a fákat és a tavat, max. hangerőn üvöltött a füllhalgatómból a Linkin Park - Numb száma. Már csak annyit vettem észre, hogy a számra nyomnak egy rongyot, aztán minden elsötétül..

Az egyik irányból hangokat hallottam, az egyik olyan ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Lassan kinyitottam a szemem és körbenéztem. Egy kis faház lehetett, berácsozott ablakokkal. A szobában nem volt semmi, rajtam és egy poros ágyon kívül. Eszembe jutott, amit reggel mondtak a tévében, mire kinyílt az ajtó, amin 2 fiú lépett be. Akkor már nem lehet a megszökött férfi, viszont lehet hogy rosszabb. – gondolkoztam. Ahogy egyre közeledtek felém, a kíváncsiságtól vezérelve rájuk néztem. Mondani akartam valamit, de hang nem jött ki a torkomon.

- M-M-Márk? – sikerült nagy nehezen kinyögnöm ezt az egy szót.

- Szia édes!

- Mért hoztatok ide? És ő ki? – néztem a mellette álló fiúra, aki kb. már 17 lehetett, 2 évvel idősebb Márknál.

- Ő itt Noel, egy régi ismerősöm.

- De mért vagyok itt? – kezdtem idegesebb lenni.

- Nem emlékszel? Mondtam hogy megbánod, ha nem csókolsz meg. – vigyorgott még mindig önelégülten. Hirtelen minden beugrott, a strand, a játék, ahogy elutasítottam.. Féltem, mert fogalmam sincs, hogy mit akar velem csinálni, ennek ellenére nem mutathattam félelmet, muszáj volt bátornak maradnom.

- Mit akartok velem csinálni? – kérdeztem a lehető legmagabiztosabb hangon.

- Mi semmit, majd te fogsz saját magadba kárt tenni. – azzal kimentek a szobából, rám zárva az ajtót. Nem tudtam, hogy mit akart ezzel mondani, de megrémített ez az egész. Nem bírtam tovább. Odamásztam az egyik sarokhoz, az ajtóval szemben, térdemre hajtottam a fejem és sírtam. Sírtam, nagyon sokáig. Azt hiszem, rájöttem, hogy értette azt, hogy majd saját magamba teszek kárt. Reggel és este hoztak nekem kaját meg vizet, a köztük lévő időben meg vagy sírtam, vagy aludtam. És ez így megy már lassan egy hete. Az ablakon besüt a nap, délelőtt van. Hozniuk kéne a kaját, éhen halok. Benyitott Noel, de a reggelim nélkül.

- Zora, beszélnünk kell. – kezdte.

- Mit akarsz? – kérdeztem vissza nem valami kedvesen.

- Én nem értem, hogy miért ilyen mérges rád Márk, amiért nem csókoltad meg, de őszintén sajnállak, nem ezt érdemled.

- És higgyem is el?

- Ha nem érdekelnél ennyire, visszaadnám a telefonodat? – mutatta felém a készüléket.

- Köszönöm.

- Csak kérlek ne mondd el senkinek, hogy elraboltak, mert akkor engem is kinyír Márk, nem csak téged. – azzal kilépett a szobából, becsukva maga után az ajtót. Kedves volt, most először. Ha belegondolok, az alatt az egy hét alatt mindig próbált velem beszélgetni, csak sosem válaszoltam neki. Attól, mert Márknak segít, még lehet hogy érdekli, mi van velem. Ezen gondolkoztam, és észre sem vettem, hogy eltelt az idő, mert kopogtak az ajtómon és Noel behozta a vacsorámat egy borítékkal, majd szó nélkül kiment, még csak rám se nézett. Megvacsoráztam, ami után szemeztem a borítékkal. Nem tudtam, hogy kibontsam-e, vagy inkább ne. A kíváncsiság megint eluralkodott rajtam, gyorsan téptem fel a borítékot, amiben egy levél volt.

Kedves Zora!

Mióta Márk idehozott, azóta nem érzem igazságosnak, miképpen bánik veled. Megpróbáltam beszélni vele, de még mindig rühell és hallani se akar arról, hogy enyhítsünk a büntetéseden. A telefont is csak úgy tudtam visszaadni, hogy elloptam tőle. Mindig olyan rossz volt téged nézni, ahogy sírsz, összeomlassz. Holnap elmegyünk majd egy kicsit sétálni, szeretnék veled beszélni. Szép álmokat!

Levele teljesen sokkolt. Nem tudtam mit mondani. Talán eddig is ilyen lett volna, csak nem vettem észre? Vagy egy újabb csapda? Beszéljek vele? Elmerültem gondolataimban, fel sem tűnt, hogy egy könnycsepp hullik arcomra, aztán még egy, és még egy. Fogalmam sincs, mit érzek, olyan zavaros minden.

Mikor magamhoz tértem, már az ágyon feküdtem, mellettem Márk állt. Megbizonyosodott róla, hogy ébren vagyok, s rám se nézett, csak egyszerűen kisétált az ajtón. Nem sokkal később bejött hozzám Noel, leült az ágyam szélére, miközben folyamatosan engem nézett szép kék szemével. Úristen, hagyd abba, Zora! Elrabolt! – próbáltam magam észhez téríteni.

- Hogy vagy? – kérdezte félénken mosolyogva rám.

- Jól, de mi történt?

- Elájultál, és Márk talált rád, utána szólt nekem hogy vigyázzak rád, ő nem ér rá.

- Oké, de kb. mennyi ideje bámult rám? – tudakoltam meg kicsit ijedt hangon.

- 20 perce. – jelentette ki teljesen nyugodtan, de tudtam, hogy nagy erőfeszítést jelent neki nem nevetni az idióta kérdésemen.

- Elolvastad a levelet? – tette fel a kérdést hirtelen, mire aprót bólintottam. Csend. Ő sem szólalt meg és én sem. Pár perc után már nem bírtam.

- Mikor akartok elengedni? Elengedtek még egyáltalán? – kérdéseim még saját magamat is meglepték, nem akartam ezt kérdezni, csak kicsúszott a számon.

- Őszintén? Nem tudom. Márkon múlik.

- Hé, jól vagy? – kérdezte, mert valószínűleg látta, ahogy egy könnycsepp legördül arcomra, majd szemeimet összeszorítom, ezzel elzárva az utat könnyeim elől. Bólintottam, de nem lehettem valami meggyőző. Lassan megfogta a derekam és magához húzott. Mellkasának dőltem, s éreztem hogy nem bírom tovább, szememet ellepték a könnyek, miközben ő még szorosabban ölelt, simogatta a hátamat, kedves szavakkal próbált lenyugtatni. Jól esett a közelsége, az érintése. Éreztem, hogy ő tényleg törődik velem.

- Félek.. – motyogtam, amit Noel is meghallott.

- Shh, nem lesz semmi baj, nyugi. – suttogta fülembe édes, lágy hangján. Olyan aranyos volt.

- Mennem kell. – mondta kis idő után, miközben felállt. Bólintottam válaszképp. Megnéztem a telefonomat. 11 óra, aludnom kéne. – gondolkoztam. Benyomtam a zenelejátszón Coldplay – Paradise dalát, majd nem sokkal később el is merültem az álmok világában..

Reggel arra keltem, hogy valaki simogatja az arcmat. Kinyitottam a szemem és láttam magam előtt Noelt.

- Szia, jól aludtál? – köszöntött édes hangján, amitől meg is feledkeztem az egyszerű tényről, hogy tulajdonképpen elrabolt.

- Igen.

- Hoztam neked reggelit, meg egy pohár teát. Egyél utána elmegyünk sétálni.

- Ebben? – mutattam koszos ruhámra, ami azóta van rajtam, mióta elraboltak.

- Egy kis kitérőt beiktathatunk a Pláza fele.

- Remek, úgy is oda készültem, mikor ide hoztatok. – feleltem sértett hangon emlékeztetésül, hogy miatta (is) vagyok itt.

- Jó. – mondta, mielőtt egyedül hagyott volna. Reggeliztem, megittam a teát és lezuhanyoztam. Legalább azt megengedték. A körülményekhez képest, sikerült viszonylag elfogadható kinézetet varázsolnom.

- Kész vagy? – hallottam hangját az ajtó túloldaláról. Válasz helyett csak kinyitottam az ajtót. Igazából egyszer sem láttam még a lakás többi részét a szobán és a fürdőn kívül, de nem is nagyon érdekelt.

- Márk hol van? Napok óta nem láttam. – kérdeztem.

- Hazament, azt mondta, vigyázzak rád, nehogy megszökj. Ugye nem akarsz elszökni?

- Eszembe sem jutott. Eddig. – feleltem teljes nyugodtsággal, az utolsó szót alig hallhatóan, amit meghallott, mert szorosabban fogta a kezem.

- Hova megyünk?

- A Plázába. – mondta meg az egyértelműt. Nem kérdeztem többet. Az út számomra nem volt ismerős, valahol a külvárosban lehettünk, alig járt arra pár ember. Kis, szűk út, két oldalról erdő vette körül és pár elhagyatott ház. Annyira ismerős volt, de még sosem jártam itt. Kb. az út felénél beugrott, az emlékre egyből ledermedtem, Noel meg csak nézett értelmetlen fejjel. Egy álom volt, kiskoromban mindig ezt álmodtam. Ezen az utcán játszottam apukámmal, miközben anya telefonált. Mindig úgy éreztem, hogy valaki figyel minket, nem törődtem vele, aztán már csak annyit láttam, hogy anyu a földön fekszik eszméletlenül. Ennél a résznél sírva keltem fel, valakinek mindig ott kellet lenni velem, különben nem tudtam visszaaludni. Hónapokig ez volt, utána lassan elfelejtettem. És most itt vagyok, nem csak álmomban. Éreztem a szívembe hasító fájdalmat, összeroskadtam. Noel gyorsan odaszaladt hozzám, hogy felhúzzon a földről.