Mi a véleményetek erről a fogalmazásról?

14 éves vagyok, és nagyon szeretek fogalmazni. Érdekelne egy külső szemlélő véleménye. Aki válaszol, az kérem őszintén tegye meg! :) Köszönöm, és várok minden kritikát!

Afrikai ima

Egy pillanatra becsukom a szemem és teljesen magába szippant az, amit hallok és amit érzek. Csupasz hátam megborzong a langyos, sötét éjszakában, arcomat megcsapja a lángok melege. Dobpergés, mezíttelen lábak trappolása, hangos kántálás és különféle állatok hangja olvad össze, ideges csendet idézve. Milliónyi csillag fénye süt le a földre vigasztalóan kegyetlenül, sírnak, hallom a hangjukat... Pislogok egyet és megpillantom a kövér, rideg esőcseppeket a földön. Pedig tiszta az ég, egy felhő sem öregíti a vén éjszakát. Így sír az én édesanyám, Malala, dühösen, nyugodtan, neszelve, zajosan, és keservesen.

Egyszer egy idős ember azt mondta: Élj a mának, ne hagyd, hogy a múlt köde és a jövő visszfénye elkeserítsenek. Másnap meghalt. A nagyapám volt.

Felnézek az égre és látom az arcát, ő az oroszlán a csillagképek közül. Még egyszer utoljára rámmosolyog barna, májfoltos, anyajegyes arcával, amit mindig meg akartam érinteni, de sohase tettem. Azután örökre elengedi fiatal, reszketeg kezem és eltűnik a sötét, dühös világmindenségben. Már nem érzem kérges ujjai gyöngéd érintését, nem hallom becéző szavait, egyedül hagyott az afrikai pusztán. Mélyen, erősen bele kell vájjak a földbe körmeimmel azért, hogy visszatartsam a zuhatagként kitörni készülő könnyeimet. Nagyapám azt mondta, hogy temetésen az emberek magukért sírnak, nem pedig az eltávozottért. Tudom, hogy már nem lát, már nem adhat nekem jó tanácsokat, már nem zokoghatom el neki a gyerekes, ártatlan gondjaimat, mégis azt akarom, hogy büszke legyen rám. Egyetlen könnycsepp utat talál magának meggyötört elmém labirintusában és ő is egyé válik a sok esőcsepp közül. Ő az én kedves, drága nagyapám. Egy a sok halott közül, számomra mégis a legfontosabb ember a világon. Nem, nem a legfontosabb... Számomra Ő jelentette a világot, melyet ő épített fel minden örömével, bölcsességével, megfontoltságával.

A dobpergés erősödik, érzelmeim hulláma pedig egyre hangosabban morajlik. Azt kívánom bárcsak minden fájdalmam egyetlen véget-nem-érő kiáltásba sűríthetném. Isten akkor talán meghallaná... Mert most nem lát, betapasztja végtelen kezeivel a hangok fülét és egy sötét lepellel borítja be az Élet lelkét. Már ő is elhagyott.

Bongani-nak hívnak, nagyapám keresztelt el így. Nevem jelentése: hálás ember. Tegnapig mindig örömtelien kaptam fel a fejem, amikor szólítottak, de mától minden megváltozott... Dühös vagyok, legszívesebben felfesteném mérgemet vérfeketével a lángok sejtelmes alakjaiba. Megfojtanám a tekergőző kígyókat és a megállíthatatlan farkasokat, melyek feltűnnek kiszáradt szemem előtt. Egyenként gyilkolnám le puszta kezemmel a dobpergéseket és elharapnám a mondatok végeláthatatlan befejezését. Nem vagyok hálás, mindent és mindenkit gyűlölök, rágalmazok. Hirtelen kiszakítom magam édesanyám kétségbeesetten szorító, fájdalmas öleléséből. Szaladok, amíg ki nem fáradok. Beverem a térdem öregapám utolsó földi emlékébe, a vörös homokból készült sírjába.

A körülöttem ciripelő, számomra hangos rovarok maguk közé fogadnak. Az éjszaka teljes sötétségével betakar, a csillagok leszállnak mellém és megvigasztalnak. A hangos, szívfájdító farkasvonyítások gyászba burkolják megtört testemet. A természet teljes valójával, egyszerűségével, pompájával síratja egy bölcs szomorú halálát. Bárcsak hallhatná ezt nagyapám... Talán belehalna a büszkeségbe és a boldogságba...

Az ember azért él, hogy lelke színeivel hintse be a világot, utána pedig táncoljon a lángoló gyöngyökön. Bárcsak láthatnám nagyapám utolsó táncát, hogy szedné azokat a pipaszár lábait, hogy ropná az én kedvemért! Ó drága, öreg, bölcs nagyapám! Te vagy a legméltóbb az “ember” elnevezésre az egész földön!

Egyetlen satnya, elhervadt virágot pillantok meg az öreg síron. Olyan, akár a lelkem, egyedül van. Gyöngéden felemelem és reszkető kézzel a sír melletti apró vázába helyezem. Sokkal tartozom nagyapámnak, melyet ő soha nem tett volna szóvá, csak szelíd mosollyal az arcán az ölébe vett volna és csöndesen, nyugtató hangon duruzsolt volna a fülembe. Ezt a képet örökké meg fogom őrizni a lelkemben és addig fogom ápolgatni, amíg az öreg tanítóm által elhintett magvakból ki nem nő az a hatalmas fa, amely az ő szellemét fogja idézni.

Csöndesen, fájó lábban hazabandukolok. Nincs otthon senki. Szomjasan a család egyetlen vizeskorsójához vonszolom magam. A számhoz emelem a kancsót, de mielőtt egy életet adó csepp eléri az ajkamat, meggondolom magam. Fejemre emelem a nehéz bögrét és görbe háttal, fájó végtagokkal visszaindulok a sírokhoz. Sötét van, többször megbotlok. Néha egy-egy értékes csepp szomorú arcomon landol, összemosódik hiábavaló könnyeimmel. Nem akarok sírni... Élni sem akarok... Csupán át akarom ölelni nagyapámat és el nem engedni. Ha megtehetném minden erőmmel belekapaszkodnék, elmondanám neki, hogy mennyire, de mennyire szeretem. És ha kell, én meghalok helyette, százszor... Nem százszor, ezerszer... És ha ez sem elég, akkor vele együtt hunyom le örökre szemem. Akkor annyira boldog lennék. A nagyapám a halála előtti napon azt mondta nekem: A fájdalom a boldogság hiánya. De öröm nem létezik szomorúság nélkül. Tévedett. Az én boldogságom tiszta lenne, fehér, örök, ha vele lehetnék. Akkor úgy, de úgy megsimogatnám drága arcát, többet el sem engedném. Lejegyezném minden hibáját és büszkeségként mutatnám fel unokáimnak. Megtanulnám a meséit, elmondanám neki, hogy mennyire fontos nekem. Vele együtt száguldanék a képzelete sasszárnyain és soha, de soha, de soha... Soha nem engedném el az ő egyetlen, drága, simogató kérges kezét...

Megfogom a vizeskancsót. Fejemben minden emlék, amiben nagyapám szerepel, felvillan és tragikus színeivel festi be a fekete eget. Látom, ahogy együtt halászunk, ahogy elaltat, ahogy megsimogatja a fejem, ahogy megtanít az életre bölcs mondásaival. Nélküle soha nem tudtam volna meg, mi az a szeretet. A víz csöndesen csobog bele a kis vázába. Nagyapám életének virágja egy pillanatra feltündöklik, az eget egy hirtelen aláeső hullócsillag hasítja ketté. Lelkem kettészakad... Lerogyok a sír mellé. Pogány kezemet imára kulcsolom, életemben először. Világom nevét kiáltom milliószor. Látom nagyapámat mosolyogni, azt a gyönyörű, foghíjas, májfoltos mosolyát. A ráncokat a szeme körül. A barna szeme tündöklését. Úgy hiányzik...

Lélekszakadva rohanok haza. A lábnyomom mentén esik az eső... Mintha dézsával öntenék. Apám már vár. Többször sújt le rám hatalmas kezével, de én csak simogatást érzek. Nem hallom az üvöltözést, csupán egy lágy neszt. Zokogok, de nem könnyezek, vérem megfizet a sírásért. Hallom a dobpergést, és a gyászoló állatok végtelen ordítását. A mag, melyet ajándékként kaptam, csöndben kitör a földből, csupán egy könnyet ejt, egy virágot teremt. A virág barna, májfoltos és ráncos, szára kérges, és mindig, de mindig búsan mosolyog. Egy utolsót táncol a világ gyöngyein...

Egyszer egy idős ember azt mondta: Az élet egy olyan fénykép, melyben nem te döntöd el az emberek arckifejezéseit. Másnap meghalt. A nagyapám volt...

G. A.

VIII.A

2014. 10. 06.