Mi a véleményetek az írásomról?

Tudom, ezermillió ilyen kérdés van már, de kíváncsi vagyok, kinek hogy tetszik! Az undokoskodó, degradáló válaszokat, hanyagoljuk, ha lehet! (:

A sötét sikátor és az éjfél minden esetben kiváló hely és idő egy gyilkosság elkövetésére. Akárki akármit mond, ezt Leah Phillip-nek hihetjük el a legjobban. Ő találkozik ilyen esetekkel nap mint nap. Mint például ezen az éjszakán…

Az ágyában fekve látta meg a fiút. Kést szegeztek a torkához. Leah-t nem érdekelte, mi volt éppen rajta, eszeveszetten kirohant az erkélye ajtajához, és lazán kiugrott a korlát felett. Puha és ruganyos érkezése egy kívülállót joggal döbbentene meg, de ő már meg sem lepődött ügyességén.

Eközben már a háztömb felé futott, sebességét kihasználva. Amikor odaért, még éppen látta elmenekülni a tettest, a meggyilkolt test pedig ott feküdt élettelenül, nyakán nyílt, vérző sebbel. Majd egyszer csak a seb szövetei összeforrtak, a lány pedig jobban meg volt döbbenve, semmint hogy elfutott volna.

Csak akkor eszmélt fel, amikor a fiú felnyitotta a szemét, a vértócsa pedig volt, nincs. Az állítólagos gyilkos újra ott termett, de a szerencsétlen ezúttal Leah volt. A sötét alak a gyenge, hálóinges, csapzott hajú lányhoz lépett. Megérintette a vállát, lejjebb húzta a pamutot, és megcirógatta a bőrét. A lány ficánkolni kezdett, mire a férfi egy gyors és hirtelen mozdulattal magának háttal fordította, karját szorosan Leah melle alá szorította, így akadályozva meg szabadulását.

- Kár érted, kicsikém – mondta vigyorogva, félresöpörte az elképesztő hajkoronát, és ajkát Leah hűvös nyakához érintette.

Leah agyán lehetőségek suhantak át. Mit tehet vele? Megerőszakolja, megöli.. Úgysem várná senki. Na jó, talán az anyja, meg az ikerhúgai. De rajtuk kívül senki. Se barát, se barátok; nem volt valami népszerű. Pedig Leah nem tehetett a rá osztott feladatról.

Hirtelen valami hegyeset érzett a vállában. Visszatért a jelenbe, és megérezte a fájdalmat. Balra nézett, amerről a bőre forrón lüktetett, és meglátta a lefelé folyó vércsíkot. A férfi egy vágást ejtett Leah hibátlan bőrén, és éppen vékony, kék ruhadarabját szaggatta.

- Legalább nézz ki úgy, mint aki menekülés után halt meg! – nevetett fel a férfi, és folytatta a rongálást. Leah már megbékélt a halállal. Úgyis tudta, nem segít rajta senki. Nincs olyan, ezt a férfit kiiktatni tudó ember, aki meg is tenné ezt a lányért.

Miután készen lett Leah ruhájával, a férfi durván ellökte őt, így a földre esett. Nem tudta az okát, de érezte, hogy meg fog halni. A férfi valószínűleg csak arra használta fel a fiút, hogy őt idecsalogassa. A földön fekve kínjában felnevetett, amiért ilyen szánalmas.

Leah lehunyta a szemét, és egy pillanat múlva megérezte húsában a pengét. A megkönnyebbülés euforikus ködje ereszkedett le rá, ahogy elengedte magát. A pár pillanatot, amíg nyitva volt a szeme, arra használta, hogy jól megnézze gyilkosát. Ahogy lengette a kés a lány szíve fölött, majd elengedte, Leah erejéből már csak egy velőtrázó sikolyra futotta…

[ide jönnek majd még részletek a múltról, ezeket még nem dolgoztam ki..]

Leah izzadtan ült fel az ágyában. Ez az álom teljesen kiszipolyozta mind testileg, mind lelkileg. Két hónapja, hogy először álmodta ezt.

Tény, hogy látta a gyilkossági kísérletet, és a helyet, de ez nem jelentette, hogy neki is meg kell halnia. Sőt, soha nem is vallott kudarcot abban, hogy megmentse az embereket. Szóval ez az álom nemcsak az életét, de a képességébe vetett hitét is lerombolta.

- Kicsim! Minden rendben? – rohant fel az anyja a lány emeleti szobájába. Ugyanúgy nézett ki minden reggel.

- Már megint az az álom, Édesem? – kérdezte.

- Nem, anya, új hobbiba kezdtem. Minden reggel sikítozom – anyja a csipkés pizsamája szélét szuggerálta. – Mama, ne haragudj! Csak nem olyan könnyű minden reggel a saját halálomból ébredni – próbálta magát javítani a lány.

- Megértelek – tűnődött az asszony. – Kérsz reggelit?

- Igen, és köszönöm – mindketten tudták, hogy nem az ételre gondolt. Anyja felállt, elindult, de megállt az ajtóban és visszafordult:

- Leah! – tétován nézett a lányra. – Nem muszáj ezt csinálnod – lánya képességére célzott.

- De. Muszáj – válaszolt a lánya. Az aggódó anya bólintott, majd lement a lépcsőn.

Leah tíz perc múlva a pult előtti bárszéken ülve figyelte a szőnyegen nevetgélő, játszadozó húgait. Szerencsétlen rántotta úgy hűlt ki, hogy gazdája ott ült mellette. Leah magán érezte anyja féltő pillantását.

Az asszony úgy érezte, neki kellene összetartania a családot. Mióta a férje ott hagyta őket egy Leah-nál alig idősebb nőért, szinte széthullott a családja. Szörnyen haragudott a volt férjére. Tönkretette azt, amit együtt felépítettek. És bár jelentős anyagi támogatást biztosított nekik, mindannyian tudták, hogy ez messze nem ugyanaz, mintha ott lenne velük.

Ugyanezért őrlődött Leah is. Ő azt gondolta, hogy képessége a családfő szerepébe kényszeríti. Éppen azért aggódott az anyja, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít ennek.

Amikor a lány feladta, hogy akár egy falatot is egyen reggelijéből, felment a szobájába, felkapta iskolatáskáját, lelépkedett a lépcsőn, elköszönt húgaitól, és elindult. Kilépett a késő tavaszi, verőfényes napsütésbe, és egyből érezte, hogy pórusai telítődnek D-vitaminnal.

Hosszú, barna haját átdobta válla felett, majd táskájából kikotorta, és felvette divatos, apró virágmintás keretű napszemüvegét. Amint odaért az utcájuk végén lévő buszmegállóba, érkezett is a jármű, ami elvitte Leah-t az iskolába. Amikor üres helyet talált, leült, aztán fellapozta rongyos, agyonolvasott könyvét, majd szemüveg nélkül olvasni kezdett. A kezében lévő fényes, karton könyvjelzőn megcsillant a busz hatalmas ablakian betűző napfény. Egyenesen egy fiú szemébe, aki felnézett, és elállt a lélegzete, amint meglátta a lányt.

Leah annyira elmerült a könyv csodálatos világában, hogy majdnem elfelejtett leszállni a neki megfelelő megállóban. Ahogy a busz megállt, feleszmélt, és hanyatt-homlok rohant az ajtóhoz, a könyvét futtában tette a táskájába, s közben kiejtett belőle egy cetlit… Egy fiú azonnal felállt, hogy felvegye és visszaadja neki, de a lány addigra már messze járt. A fiú jobban megnézte a papírt – egy női név volt ráírva, kézzel. Leah Phillip. Valahol mélyen érezte, hogy lesz még ezzel a lánnyal közük egymáshoz…

* * *

- Miss Phillip, kérem, tegye el a könyvét! – szólt a tanár Leah-ra, amikor becsengetés után még mindig olvasott. Becsukta, és a táskájába süllyesztette a könyvet.

Az első órája unalmasan telt. Leah minden anyagot kívülről tudott matekból. Volt, hogy az osztálytársait kellett (volna) korrepetálnia, ám ők inkább különórákra jártak, mint hogy a lánnyal kelljen dolgozniuk. Dolgozniuk, meg egyáltalán vele lenniük. Utálták, és senki sem fogadta be, a legrosszabb mégis az volt, hogy nem szolgált rá a kiközösítésre.

- Elnézést Tanárnő, de ott van egy hiba a táblán! – szólalt meg Leah, miután levezette az egyenletet a füzetében. A tanár szégyenkezve javította ki a számot.

Kicsengetés után Leah megint a könyvét olvasta. Pár oldal volt csak belőle, ám azt nem most olvasta el, hiszen tudta, úgysem sikerülne ott befejeznie. Mindig félbeszakította valami vagy valaki, amikor fontos résznél járt egy könyvben…

Pár unalmas óra után Leah nyugodtan sétált végig a folyosón, abban a reményben, hogy hazamegy, s lefekszik pihenni. Kimerítő tud lenni több órát utálatos emberek között lenni, s a matematikán kívül egyik tárgy sem tudta érdekelni. Azonban a következő másodpercben egy lányt látott, akit egy asszony fojtogat. Amint a látomásnak vége lett, egyből egy gondolat ütött szöget a fejében: sosem gyilkoltak még nappal. Mármint akkor, amikor ő látta. Nem látott és élt még meg nappali gyilkosságot, képtelenségnek tartotta, hogy ez tényleg megtörténik.

Mindazonáltal végre engedett ösztöneinek, s amint kiért az iskola kapuján, eszeveszett futásba kezdett, és amikor odaért, gondolatai be is igazolódtak; ugyanis senki nem volt a sikátorban, ahol a látomása játszódott. Valaki biztos, hogy átverte. Körülnézett; jól emlékezetébe véste ezt a helyet, biztosra vette, hogy lesz még itt elintéznivalója. Lassan a közeli parkba ballagott, és leült egy padra; megint követte idegesítő szokását, és felvette a napszemüvegét.

A madarak hangos csicsergése betöltötte a meleg, fülledt, nyári nap levegőjét. Leah a Rómeó és Júliát olvasta. Sokadszorra. Teljesen beleélte magát a drámába, amikor egy kép elvette a látását. Egy férfit látott meg, amint kötelet tesz egy lány nyakába.

- Nagyi! – szólt Leah ijedten. - Nem látok! Egy kép teljesen megzavar!

- Mit látsz?

- Egy ember felakasztani készül egy lányt.

- Menj! Akadályozd meg! Bízz magadban. – nagymamája hangja magabiztos, ám izgatott volt; mintha sok ideje várna valamire, ami most végre bekövetkezik. Leah eldobta a könyvét, és követte az ösztöneit.

Sokkal gyorsabban futott, mint ahogyan egy átlagos ember valaha is tudna. Sőt, biztos, hogy a világ leggyorsabb futóit is túlszárnyalta. Amikor pedig célba ért, meglepődött azon, amit látott. Hiszen tényleg az történt, amit Leah látott..

Tudta, nem lesz elég erős, hogy elintézze a férfit, ezért is sokkolta a tény, hogy egy ütéssel leterítette. A lány kiszabadította, felnyalábolta, s a belső térképe alapján hazavitte. Utána visszament a nagymamája házához, s megtudta, milyen képességgel rendelkezik.

Leah elmosolyodott az emlék hatására. Nem tudta, hogyan jutott eszébe az első látomása. Pár percig még elmélkedett az elmúlt két év eseményein; hogy megkapta a képességét, amikor először mentett meg valakit, hogy az apja elhagyta őket, s hogy ő gyűlölte ezért. Amikor a nagymamája meghalt; az emlék elevenen élt benne.. Mellette ült, beszélgettek, aztán egyszer csak nem szólt többet. Leah akkor befejezte a ruhát, amit az asszony éppen varrt; azt vette fel a temetésre, nem foglalkozott vele, hogy napsárga.

Mindezt az apja hibájának tekintette. Szülei válása indította el a rossz dolgok lavináját. Azóta se találkozott a férfival.

Könnyek gyűltek Leah szemébe, és ökölbe szorított kezére estek. Dühből sírt, nem szomorúságból. Csalódott volt, és mérges, ez könnyeiben nyilvánult meg. Utálta, hogy a testében összegyűlt adrenalin miatt nem lett erősebb, inkább gyengébbnek látszott, hiszen sírt..

Tíz perc múlva elővette a könyvét, hogy befejezze az utolsó oldalakat. Éppen a legutolsó bekezdést kezdte el, amikor a lapra egy száraz falevél hullott; Lesöpörte, és tovább falta a sorokat. A könyv végére ért. Befejezte. Még mindig a mű hatása alatt állt, de kis idő múlva kijózanodott, és elindult hazafelé.

Hazaérve ugyanaz a látvány fogadta, mint minden nap. Anyja a kanapén ülve olvas vagy tévét néz, húgai a szőnyegen játszadoznak. Kezdett elege lenni abból, hogy monoton mindennapokra pazarolja az életét. Bár még csak tizenhét éves volt, úgy érezte, nem kezdett el élni. Elhatározta, hogy másnap, ha törik, ha szakad, új hobbit fog találni magának.

- Leah, nagyon haragudnál, ha visszaküldenélek a boltba? – kérdezte az anyja. A lány mosolyogva rázta meg a fejét, így a nő odaadta neki a listát és a bevásárlótáskát. – Köszönöm! – bezárta az ajtót Leah után, aztán a konyhába ment, hogy előkészítse a vacsorát.

Leah séta közben azon morfondírozott, mivel, hogyan fogja lekötni a figyelmét. z hamarabb összejött, mint gondolta. Kiválasztotta a listára felírt dolgokat, s amikor a pénztárhoz állt, a szemben lévő táblára tévedt a tekintete. Azt hitte, nyomban elájul. Ezt neki találták ki! A színjátszókör a következő napon tartatta első óráját..

Ez még nagyon nyers, sokat javítok majd rajta. De kit érdekelne egy ilyen témájú történet, és hogy tetszik a kivitelezés? (: