Milyen a történetem? Figyelem 10 éves vagyok!

Pirkad. A fák lombjai békésen hajladoznak, ahogyan fújja őket a szellő, az ég hajnalszürke fényben úszik. Vonat fékez a pályaudvaron, tömeg zúdul a peronra. Fiatal leányzó lép ki az egyik szerelvény ajtaján; arca komor, szeme kissé ferde vágású, macskaszerű. Bőröndöt húz maga mögött, vállán hátizsák, karján kistáska csügg. Térdig érő, fekete csizmája koppan a betonon, ahogyan megindul a kijárat felé, koptatott farmert, éjszínű garbója felett bőrdzsekit visel. Fekete macskát idéző külsejét hollófekete, lapockáig érő, hullámos tincsei tetézik, melyek szabadon szállnak a szélben.

Odakinn fénylő, sötét dzsip parkol félrehúzódva. A lány beszáll, csomagjait maga mellé fekteti az üres üléssoron, és becsapja maga mögött az ajtót. Körmével unottan kapargatja az egyhangú bőrhuzatot, sötétített üvegen keresztül tekint vissza az ódon épületre.

Útjuk leginkább néptelen, kihalt földutakon vezet, melyek füves-bokros pusztákat szelnek át, lankás, lejtős dombvidéken száguldanak keresztül. Körülöttük szárnyaló végtelenség terül el, s a hátul ücsörgő utasnak olyan érzése támad, mintha örökké hajtanának a változatlanul gyönyörű tájon. Hamarosan hegység bukkan fel mellettük, sziklás barlangjai hófehéren tündökölnek a temérdek zöld közepette, itt-ott pedig parányi kunyhók pettyezik a meredek hegyoldalt.

Órákon keresztül süvítenek, s ennek eredményeképp végre feltűnik a messzeségben az akadémia magas kőépületének homályos foltja, később pedig a három kollégiumi épület alacsonyabb, halovány pacája. A macskaszerű lányka kifújja a levegőt, és kitekint az ablakon. Körülöttük semmi, csupán fű, fa, bokrok. Telt ajkai már-már szólásra nyílnak, de amint a határozott külsejű, sötét napszemüveget viselő sofőrre veti pillantását, mégsem kérdez. Megragadja a sötétlila, egyszerű kézitáskát, és mobiltelefont kap elő. Azt vizsgálja, mennyi az idő, aztán elteszi a készüléket, és mégis beszél.

- Mennyi idő még az út?

- Nem sok - feleli a magas, izmos férfi. Sötét haját rövidre nyírva viseli, arcát fáradt barázdák tarkítják. Ismét csendben folytatódik az út, a pasas meredten bámulja az utat. Utasa érzi, amint a gázra tapos, s a kolostorszerű iskolaépület is egyre közelebb kerül a látóhatáron. Felhajtanak a dombra.

- Köszönöm a fuvart - biccent a lány, amikor kiszáll a kocsiból, kezében bőrönddel, táskával, hátán hátizsákkal. A kapunál huszonéves, közepes termetű férfiú veszi át kíséretét, és a leánykollégium felé vezeti. Az ifjú követi.

A 341-es szoba korántsem apró. Egyszerű berendezése láttán újdonsült lakója egy csöppet sem lepődik meg, fegyelmezett idegenvezetője mégis sietve magyarázza:

- Tudod, az egyéb berendezési tárgyakat ízlés szerint a diákoknak kell megvásárolnia az évi zsebpénzből. Erre a jövő héten lesz alkalmad.

- Értem - bólint, majd leteszi bőröndjét az ágy mellé, kézitáskáját az éjjeliszekrényre hajítja. - Mehetünk. Gyanítom, most az iskola következik.

Nem téved. Azonnal elindulnak az akadémia komoran szürkéllő épülete felé, a hűvös szél csípi arcukat. A lány szótlanul baktat kísérője mögött, aki először a titkári irodába vezeti.

- Itt megkapod a szükséges iratokat és a tankönyveidet - közli a közönséges, barna hajú srác, aki talpig fekete-szürke egyenruhát visel. Miután átveszik a holmit, a lépcső felé veszik az irányt.

Ella - merthogy így hívják a lányt - megmarkolja a feketére mázolt, ódon vaskorlátot, és felfelé indul a súlyos kőlépcsőkön. Csizmáinak talpa hangosan koppan a fokokon.

Megáll egy sötét faajtó előtt. A kilincs aranysárgán fénylik, egy táblácskán kecses, karcsú betűkkel az áll: 214. Bekopog. Belép.

Odabent erős, már-már vakító fénysugárba botlik tekintete, így gyorsan elfordul, s a táblához lépdel. A mellette álló nő javában a harmincas éveiben járhat, arcát nem csúfítja ránc, vonásai mégis szigorúak. Színtelen tekintete határozottan mered előre. Ella érkezésére feleszmél.

- Áh, végre - dünnyögi halkan, majd diákjai felé fordul. - Nos, az imént említettem, hogy új tanuló érkezik évfolyamunkra. A neve Ella Skye. - Az említett felé pislant.

A jövevény komoly arccal körbetekint, leendő osztálytársait mustrálja végig alaposan. Megakad a szeme egy búzaszőke lányon, ámde nem szól semmit. Hiába tenné.

A terem tágas, a hatalmas üvegablakokon megtörik a beáramló fény. A mahagóni padokon meg-megcsillan egy kósza napsugár, a fehérre meszelt falak tisztábbak, mint amilyet Ella valaha is látott. A diákok egyenruhát ugyan nem viselnek, ám mindnyájuknak hófehér nyakkendő csüng nyakában, arcukon egyforma, szigorral vegyült derű ül. Pillantásuk - még ha más-más színben csillog is - ugyanazt sugallja.

Ella nem ismerkedik, nem érdeklik újdonsült társai. Tanítás után azonnal kollégiumi szobája felé veszi az irányt, a nap hátralévő részét begubózva tölti. Felületesen átlapozza speciális tankönyveit, bele-beleolvas egypár érdekes témába, átnézi jegyzeteit, tanulgat egy keveset. Unatkozik. Puha ágyára hasal, szinte pehelykönnyűnek érzi magát, ahogyan pihe-matraca könnyedén rugózik súlya alatt, s hirtelen felrémlik előtte a szőke lányka tündér-arca. Ezüstösen csillanó, mélykék írisze, apró, szeplővel meghintett orrocskája, piciny, keskeny ajkai, bababőre… Feledhetetlennek tűnt.

Aztán eszébe jut a levél.

Két hónapja talált rá, amikor visszatért egykori házukhoz. A szobák üresek voltak, bizonyára kilenc hosszú év alatt elhordták onnan a holmikat, a falakat azonban vér pettyezte mindenütt. Rémisztő volt, de hiszen Ellának már úgyis mindegy. Az édesapja irodájában talált egy széfet; nyitva volt, benne csupán egy gondosan leragasztott, éjfekete pecséttel ellátott boríték, mellette egy parányi kis álomfogó. A megsárgult borítékon keskeny tintabetűkkel állt a név: Ella.

Eszébe jut a titok, melyet a levél őriz, a titok, melyet édesapja egyetlen gyermekére bízott. Ha neki nem sikerül, vége. Mindennek vége. Meg kell tartania a titkot.

Lassan álomba merül.

Hajnalodik. Falfehér lány ront be a szobába.

- Nem hallottad, mi történt?