Mit gondoltok a verseimről?

1:

Minden reggel....

Minden reggel látlak, fáj,

hogy nem ölelhetlek már!

Mindennap látom arcod,

s hallom lelketlen hangod.

Hallom, hogy megint kint vihogsz,

csak kívülről ragyogsz nélkülem,

de tudom, hogy belül szorongsz,

hisz te semmi se vagy nélküle.

Azt akarod, hogy nekem fájjon,

ezért más nyakában csüngsz,

hogy lényem öngyilkossá váljon.

De majd öregként, magad ülsz!

Nem becsülted meg szép álmod

reggel könnyen eldobtad, te álnok!

Kisöpörted elmédből az utolsó nyomig,

de szívem élete alig tart csak alkonyig.

Harcolnom felesleges már érted,

hisz tetteim soha meg nem érted.

Tönkretetted eszmém mélyen belül,

de idővel jobb lesz és elmém derül!

Fáj a szívem, mindig fáj mostanában,

mintha verne a mesék csúf mostohája.

Este a gondolataim az utcára kivetnek,

késsel a szívemből egy darabot kimetszek.

Az a darab lesz pillanataink záloga.

Berakom a fiókomba jó mélyre,

érzem, már hogy nő szívem előjoga.

S tiszta lepedőt húzok az éjre!

2:

Szilánkosra tört szívemhez...

Szilánkosra tört szívemnek

sok volt már az elsiratásod.

Mutattad magad felszínesnek,

legyen már szívdobbanásod!

Álmatlanul fekszem az ágyon,

s néha a múltba visszavágyok.

Kétszínű gyerekes viselkedésed

mindig felülmúlja szenvedésed.

Emlékszem arra mikor veled voltam

most azt kívánom, hogy ne lett volna!

Minden gyötrő probléma megoldódna,

s elmém újra szabad lenne, feloldódna!

Nem lennének már álmatlan éjszakáim,

s nagy szívem újra kinyomná bordáim.

Nélküled nem bírnám, megálmodnálak,

de megint a bú királyai uralkodnának.

De mi értelme lenne a zsarnokságnak,

ha mindig útját állná a boldogságnak?

Szívemet fájóan, inkább megmentem tőled,

hiszen képtelen vagy, hogy őszintén átöleld!

3:

Ülök egy padon...

Este egy padon ülök kint a szabadban.

Este van, s nincs ki elfojtsa szavamat!

Hallgatják gondolataim a fák, a lombok

Biztos azt hiszik ők, ez bolond ott!

Pedig csak ömlesztem gondjaim.

Tönkretesznek gondolataim.

Nem tudom mi lesz holnap,

nem tudom lesz-e holnap?

Lesz, sajnos holnapnak lennie kell.

Valakinek ma a Földről mennie kell.

Úgy érzem én sokszor senki vagyok.

Valaki szeretnék lenni, menni akarok!

Menni oda, hol nincsenek gondjaim,

s nem gyötörnek agyon gondolataim.

Szeretnék én menni, de senki vagyok,

Szeretnek odamenni, hol levegőt kapok!

Sokat nem szeretnék kérni a sorstól ma.

Mást nem is kérek, csak egy döfést adj!

Ezt is megtagadod tőlem, ismerlek.

Hisz, elvesztettem miattad kincsemet...

Kint ülök a padon, nézem a fákat,

látom letört róla néhány nagy ága.

Az én szívem is ilyen, mint a letört ág.

Nagy vihar töri le, de idővel újranő tán.

Ha egyszer újranő nagy ágam, valaki leszek.

De menni nem akarok, mert van, aki szeret!

Virágba borulok majd érte mindennap.

Hisz a szeretettől virágzik minden fa!

15f