Rohadtul unhatjátok már az ilyen jellegű kérdéseket, de milyennek gondoljátok a versemet?

Ismételten kijelentem, hogy mielőtt feltettem volna, megnéztem, mennyi ilyen kérdés van és hát ki sem láttam belőlük... Szóval bocsánat, hogy még jómagam is ilyennel fáraszt titeket, de azért kíváncsi lennék, mit gondoltok a versemről, ami az első lesz a verses oldalon, amire regisztráltam. Azért ide tettem fel a kérdésemet, mert itt általában jó építő kritikák szoktak lenni. A koromat eleinte nem fogom megmondani. A lényeg: ti milyennek találjátok a versemet?

Rólam

Most hol vagytok, barátok?

Ha visszanéztek, egyedül találtok.

Emlékszem, mikor körbeálltatok

És rám ujjal mutogattatok.

Emlékszem, mikor leköptetek,

Mikor másnak hazugságot meséltetek.

Rólam. Minduntalan leléptetek,

Itt hagytatok, mikor baj volt, s tovább beszéltetek.

Rólam. Hamis képet alakítottatok.

Rólam. Koholt vádak, ebből sorozatok.

Rólam. Pedig az se tudtátok igazán, ki vagyok.

A saját képeitekben biztosak voltatok.

De szeretettek. Miközben utálat töltött fel

Titeket. S azt mondtátok: „Haver, sosem hagylak el.”

Én akkor elhittem, de ilyen barát nem kell.

Nem kell…

Sírhalmom felett nevettetek volna, barátok.

Ti vádakat szülnétek, miközben az örök mezőkre vágyok.

Rólam. És örülnétek, hogy boldogtalan vagyok.

Élve temettetek volna el, ha meg nem halok.

A pengét ti tettétek volna a nyakamhoz, félelem nélkül.

Vérző viasztestem felett beszéltetek volna végül.

Tovább. Nem hagytátok volna abba, vád bombáz, csak épül.

De összeroppanthatom, ha egyszer a kezembe kerül…

Én több vagyok. A lajhár nevet a hattyún, mert a szárnya

Koszos. Ti mocskoltátok be. De őt még tiszta víz várja.

Ti belefojtanátok. Öltönyös lajhárok! Kiknek jár a szája,

Mert jó helyre születtek, de az acélhattyúnak nincs párja.

Visszanéztek, s egyedül találtok… Egyedül találtok!

Egyedül, hiszen ti elhagytatok.

De még mindig jobb egyedül, nincsenek hamis barátok,

Hamis dicséretek, s műanyagérzések, öltönyös lajhárok.

Telnek az évek, mióta itt hagytatok egyedül.

Én a gitár húrjait tépázom, míg más lágyan hegedül.

Szemembe több könny senki miatt nem kerül.

De ti talán majd bánjátok, mikor majd emlékeitek közt felmerül

Pár mocskos előítélet. Rólam.

Pár oktalan pletyka. Rólam.

Pár behízelgő hazugság. Rólam.

És tudom, soha nem feledkeztek… rólam.

Csak egy szolga voltam, kit átverhettetek…

Mégis lesznek emlékek.

És rólam…

UI.: Nem vagyok életunt emós és a vers főtémája se a depresszió, a bú meg a bánat, hanem az az undor, amit az ilyen "barátok" iránt érzek.