Milyen lett a versem? (14/L)

Az életre tulajdonképpen

nincs semmi példa.

Várunk a csekkekre,

várunk a sírra.

Mosolyogva várjuk a halált,

ami nem is ily boldogan, de reánk talál.

Aztán, mint egy hűs nyári szellő,

magunkról nem tudunk, hisz gondolatunk első:

Velük mi lesz?

Ő meg csak megvonja vállát.

Fény csillan szomorú kaszáján.

Hangosan kacag. Egy élet darabokra hasad.

és vége..

Ekkor már nem várunk csekkekre, csak sírkőre.

A könnyekért fáj, hogy elmegyek e kis időre.

De az ember gyorsan felejt, igaz csak felületesen,

mert a szívünk tudja, hogy kit szerettünk, és kit felejtünk.

Senki nem tudja mi van az élet után,

a mai ember azt sem tudja biztosan, hogy a halál.

Lehet az megváltás, vagy épp átok,

remélem, ott majd szellemeket is látok.

Várjuk a csodát, de a halál nem jelenti azt.

Csak egy menekülő út, lehetőség az új életre.

Igaz más testben,de a lelkünk ugyan az.

Feladjuk. Ki idősen, ki fiatalon.

Sírunk.

Aztán jön a fekete szellő, sírba tesz. Földel fed.

Egy szöges kerítést húz végig a szeretteink szívén

újra csak nem törődvén.

Nevet. Kacag. Eltűnik. Aztán visszajön.

Vissza jön értünk.