Mi a véleményetek erről a fejezetről?

Szerintem ezzel a pár oldallal a "regényemben" nem stimmel valami,de nem tudok rájönni, hogy mi zavar pontosan. Bármilyen kritikát szívesen fogadok, amennyiben építő jellegű, és nem valami szarozós, anyázós hülyeség. Akkor a z én és a saját időtöket is vesztegetitek. Előre is köszi.

Félőrülten rohantam az idegen folyosókon, tudomást sem véve a lábamat összekaszaboló üvegszilánkokról. Mindenhol félhomály és csend fogadott, egy lélek sem volt az egész istenverte lakásban, pedig már percek óta futkostam.

Még a kijáratot sem találtam meg. A pánik lassan felülkerekedett rajtam, sikítani akartam, de a torkomat a feltörni akaró sírás szorította össze. Nyöszörögve kapkodtam a fejem, hátha találok egy telefont, amin segítséget hívhatok, vagy ajtót, amin keresztül végre jutok is valahová. Bármit, ami segít elfelejteni, amit az előbb láttam.

A szobák kivétel nélkül teljesen üresek voltak, a falak mocskosak, a padlót pedig cigarettacsikkek és sörösdobozok borították. A lábfejem a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, de fájdalmat – egyelőre – nem éreztem. A kezemben ott lógott a cipőm – ha van egy kis eszem fölveszem – ám én valósággal megtébolyodtam, nem nagyon fogtam fel mit is csinálok.

Miután ötpercnyi újabb bukdácsolás után sem találtam semmi említésre méltót, átadtam magam a kétségbeesésnek. Az a fiú…már alighanem halott volt. Én meg nem tudtam segíteni.

Összekuporodtam a földön, aztán fuldokolva sírni kezdtem. Csak akkor hagytam abba, amikor tudatosult bennem mekkora zajt csapok. Nagy nehezen legyűrtem a könnyeim maradékát. Még csak az kellett volna, hogy azok a pszichopaták rám találjanak.

Aztán eszembe jutott az ablak. Ha nem vagyok túl magasan talán lekiabálhatok pár járókelőnek, hogy hívjanak segítséget. Odatámolyogtam az egyikhez, de a kilincs nem akart elfordulni. Megpróbáltam egy másikat is, de akárhogy rángattam nem nyílt ki. Zihálva álltam a mocskos üveg előtt, aztán becsuktam a szemem, és teljes erőmből belevágtam az öklömet.

Ha lett volna valaki a lakásban, ezt biztos meghallotta volna. Nem is annyira az üvegcsörömpölést, mint a dühös ordításomat. A kezem eszeveszetten fájt, biztosra vettem, hogy több csontomat is eltörtem, de ez abban a pillanatban nem tudott érdekelni. Igyekeztem nem ránézni, habár a vak is láthatta, hogy ömlik belőle a vér.

Ennek ellenére a célomat elértem, és pár másodperc múlva már kitekinthettem az utcára. Legalábbis azt hittem nagy naivan, hogy utcát fogok látni. Ehelyett egy óriási téglafallal néztem farkasszemet.

Értetlenül álltam másodpercekig. Először azt hittem, hogy valaki csak szórakozik velem, hogy ez az egész egy rossz vicc. De a fájdalom valós volt. Az összekaszabolt testű, haldokló fiú a szomszéd szobában valós volt. Megtapogattam a téglafalat. Valós volt. Kőkemény, igazi, áttörhetetlen.

Két újabb ablakkal végeztem, de mindig ugyanazt láttam: a nagy semmit. A vérveszteségtől szédülve leültem a földre, ám abban a pillanatban halk neszt hallottam a folyosó felől.

Idegesen megnyaltam a számat. Reszketve megindultam a hang forrása felé, miközben valaki az agyamban folyamatosan a ne szót harsogta.

Fel tudtam volna sorolni ötven érvet, hogy miért ne menjek a zaj irányába, és tulajdonképpen egyet sem, hogy miért tegyek másként, de a lábaim önkéntelenül mozdultak.

A perverz kíváncsiság hajtott - vajon miféle borzalmat találok még itt? – na meg az esztelen remény, hogy talán csak a segítség érkezett meg.

A folyosón azonban egy különös férfi várt rám. Szó szerint várt. Amikor meglátott elmosolyodott, bólintott, tudomásomra adva, hogy pontosan erre számított.

Említettem, hogy különös volt, de ez nem fedi pontosan a valóságot. Inkább úgy kéne mondanom, egy átlagos ember volt, néhány furcsa tárggyal a kezében. Számos fogót és egy óriási kést lóbált maga előtt.

Nálam bezzeg csak egy pár cipő volt.