Milyen a versem? Már egyszer kiraktam ide egyet, majd ha tudod keresd vissza

Régóta indák közt élek,

De egyáltalán nem félek

Mert rájöttem a sorsomra,

Itt kell élnem a vadonba.

Elragadott a zord vadon,

Azon a szomorú napon,

Mikor át akartam kelni,

Egy új életet kezdeni.

Vártam már mikor lesz a vég,

Amikor megszűnik a lét,

S itt hagyom ezt a tájat,

Boldogabb helyekre szállva.

Se ekkor fény gyúlt szemembe,

S nem tudtam, ki keresne,

De mikor közelebb ért,

Megláttam az angyali lényt.

Ahogy közelebb jött felém,

Már láttam benne a reményt,

Hogy nem itt fogok meghalni,

Indák között elsorvadni.

Amikor odaért mellém,

Összecsapta a két kezét,

S leült mellém a porba,

Mintha ez lenne a dolga.

Tudtam, végre szabad vagyok,

Elenged az őrült vadon,

Gyorsan levágja a láncot,

S nem leszek többé ázott.

Végre megint szabad leszek,

S nem tartja inda kezem,

Nem élek többé mocsárban,

Nem alszok többé a sárban.

Belenézett a szemembe,

S lassan mesélni kezdte,

Milyen zöldellő a Mező,

És hogy milyen lágy az eső

Olyan átéléssel mesélt,

Hogy egy könny csordult ki felém.

Láttam, szereti az életet,

De nem ad belőle senkinek.

Felállt, és könnyel az arcán,

Itt hagyta nekem a magányt,

Amiben eddig éltem,

De egy kicsit sem féltem.

Most már félek a magánytól,

Most már félek a haláltól,

De itt hagyta nekem az esőt,

A reménnyel teli Mezőt.