Milyen a versem? (már kiraktam kettőt, ez a második helyett írtam mert a második nem tetszett)

Itt élek a világ végén

Fent, a hegyek mélyén.

Minden reggel hegycsúcson ébredek,

Az életemben csak itt létezek.

Rájöttem, ezt a tájat kell néznem,

Míg valaki el nem jön értem.

Az Alpok fognak engem, mint valami bábot,

Soha nem veszik le rólam a láncot.

Vártam már hogy jöjjön a vég,

Hogy elszálljon minden tét,

De egy napon, amelyet sétálással töltöttem,

Mikor valami a távolban megzörrent.

Körülnézve nem láttam semmit.

Nem tudtam mit kéne tenni.

Ott álltam megdermedt arccal,

Gondolni se mertem rá hogy mi ez a nagy zaj.

Talán egy medve ki meg akar ölni?

Vagy egy ember ki szintén meg akar szökni?

Egyszer csak megvakított a fény,

S elém termett egy lény.

Nincs kétség ő volt az ember,

Kit már évek óta vártam reménnyel.

Leültünk a hóba és csak néztük egymást,

Mikor az öreg elkezdte mondani a dolgát.

Mesélt arról milyen vidékről jött,

Milyen az élet Menedékhely fölött.

Azt mesélte, hogy az egy tábor,

Hova lakni megy minden vándor,

Kik az Alpokban estek rabul,

Kiknek sorsát a vadon írta vadul.

Kik oda betérnek kapnak szállást,

De cserébe minden este mondani kell áldást

Azokért, akik útnak indulnak,

Kik nem akarják ott megélni végső korukat.

Az öreg azt mondta ő útnak indul,

Ha gondolom, kövessem míg pirul.

Mert ő biz nem a várva várt megmentő,

Hanem egy egyszerű vétkező.

Nem tud meg menteni, ha baj van,

Nincs nála fegyver mi a vadat visszatart.

Őt a hegyek nevelték, itt született,

De most a vadonnal még is tartana egy kis szünetet.

Tudni akarja milyen a nagyvilág,

Hisz neki még minden újdonság,

Látni szeretné hol tart a kultúrált világ,

Mert ő a vadonban csak hegyet látott meg gidát.

Meséltem neki néhány dologról,

Többek között a szép asszonyokról,

Az öregnek már volt felesége,

De szerelmének a halál vetett véget.

Nem is beszélt róla szívesen,

Inkább hagytam a témát hidegen.

Felálltunk hóból és elindultunk,

Hátha még napnyugta előtt elérjük az Irtult.

Az egy barlang melyről az öreg mesélt,

Ottan pihen minden nemzedék,

Aztán reggel tovább mennek,

Neki a titokzatos ismeretlennek.