Egy vázlat egy könyvhőz Milyen lett? Kömmentben kérem véleményt!

xDD

Jézusom.

Csodálatos idegrendszer tesztté avanzsált szerencsétlen 6-os Számára, ha ilyesmi volt a cél. :DD

Gondolom, poén a kérdés egyébként. Ettől függetlenül szerintem felsírt néhány magyartanár, hogy ilyenek várnak Náluk halomban javításra. Nem csoda, hogy nincs utánpótlás...

Karinthy Frigyesnek volt egy írás sorozata, amelynek a címe az Így írtok ti volt. Ez egy stílusparódia volt, amiben az írótársai műveinek a karikatúráját mutatta be. A kedves kérdező szerintem őróla vette a példát és bemutatta magának az írásnak a karikatúráját. Tökéletesre sikerült!

Máskülönben erről van szó:

[link]

Amit Karinthy alkotott, az művészet.

Ez fos.

Na figyelj.

Az alapötlet amúgy nem rossz.

Mezohida. Csendes kisváros, már emberemlékezet óta. Az a féle kicsi község, aminek nem sok keresnivalója van történelemkönyvekben vagy a hírekben, de még a térképen sem igazán. Mégis, ha az ember arra jár, megfogja benne valami. Valami otthonos nyugalom, ami minden egyes fából, a házakból és házikókból árad. Talán ez az, a különlegessége, amit még az ittlakók is csak félszavakkal és elmerengéssel tudnak körülírni az éppen arra látogatóknak.

A helyet hegyek zárják körül, amik néha úgy állnak ott, mint valami mogorva óriások, amik a város védelmére lettek kirendelve. Máskor pedig, mintha ez a hegyfüzér magához szorítaná az egész helységet, mint aki soha nem akarja elengedni. Hogy mikor melyik, azt csakis a lakosok éppeni* hangulata határozza meg.

Ősz van. Hűvös, de még korántsem csípős szél kószál a házak között. Besurran a falevelek alá és kedvére zizegteti őket. A parkot ilyenkor már vastag levélszőnyeg fedi. A fákat és a földet is hirtelen, szinte pár nap alatt borították be a tenyérnyi, színes falevelek, septében hozva el az őszt, a tikkasztó nyár után. Az aszfaltot és földet a koradélután aranysárga fénycseppei kezdik ellepni, ahogy tovább vonul a nap.

A festmény közepén egy sötét folt díszeleg. Mint egy árnyék a padon. Művészek rágóta szívesen járnak ebbe a parkba, így nem nagy meglepetés, festékpacánk is közülük egy. A fiú fekete farmerje és sport pulóvere messze elüt az őszi tájtól. Görnyedő alakja néha felegyenesedik, ahogy fürkészi a tájat. Előtte két néhai cseresznyefa és egy pár járókelő. Kékeszöld szeme néha meg villan, mielőtt megint vadul radírozni kezd. Valamit még morog is maga elé, majd egy pillantra megáll. Közelebb hajol a képhez, szemét kicsire összehúzza. Egy pont a képen. Egy ember, akit nagyon kidolgozott. Eddig valahogy fel se tűnt neki, hogy mennyi időt elpiszmogott azon az egy figurán.

A lány rövidhajú és egy régies szemüveget visel, ez tisztán kivehető a képből. Na meg a valóságból is, hiszen a lány ott piheg az egyik szemközti padon.

A fiú lefújja a radírmorzsát és újra ráhajol a képre. A fák levelét kezdi felvázolni. Pár másodperc múlva gondolataiból felocsúdva a ceruza már megint a lánynál jár. A lány pedig a túloldalon néz, és mosolyog. Oké, nem biztos erre, de mosolyog. A fiún átfut valami furcsa, kellemetlen érzés. Sóhajt egy nagyot és egy durva mozdulattal kitépi a lapot.

Pár percig még csattogva pakolássza a dolgait, ezt-azt le is ejt, majd felpattan és elindul haza a zörgő faleveleken. Még egy pillanatra visszasandít, de a lány, már nincs sehol. A fiú a kuka mellett előkotorássza a zsebéből a gyűrött papílapot. Pár pillanatig még tanulmányozza egy kicsit. Végül egy megfáradt egy sóhajjal visszagyürkéli a zsebébe és tovább baktat, haza, a Grevorseun úton lévő hatodik házhoz.

(*Asszem nincs ilyen szó, szóval csináltam egyet)