Az emberiség történelmének konfliktusai visszavezethetőek bármi más okra a hiten és a magántulajdonon kívül?

Féltékenység (Trója)

Terület foglalás (Róma, Nagy Sándor, Perzsák, stb)

Szülőföld nem tud eltartani (Vikingek)

Hatalomvágy (100 éves háború)

Felsőbbrendűség+ őrület (Hitler)

Ki kéne próbálni az új fegyvereinket, de nem otthon (Vietnam)

Igaz, hogy szegényebb vagy, mint én, és lesz@rom a vallásodat, de simán csak nem tetszik a pofád ( Ku-klux klán)

Terület fölötti uralom (Cosa Nostra)

Sorolhatnám, bár nyilván vannak átfedések a 2 alap helyzettel. De olyan harcok/háborúk is voltak, amikor nem a vallás miatt, és nem a konkrét vagyontárgyak miatt ment az öldöklés.

Az alapvető oka maga az emberi természet, és éppen ezért ezek a konfliktusok mindig is léteztek. A konfliktus gyakorlatilag magától következik az emberi psziché felépítéséből, tehát olyasmi, amire folyamatosan figyelni kell, hogy ne csináljuk akár ok nélkül is.

A (genetikailag már) mai ember úgy élt a „történelem előtt” a természetes közegében, hogy volt ő és a törzse (kb. 30-50 fő), és a törzsek kábé zsigerből gyűlölték egymást, pont olyan képzeletbeli okokból, amilyenek miatt ma utálnak az emberek olyan csoportokat, akikről szart sem tudnak. Ma is szükségünk van a lelki békénkhez valami „szomszéd törzsre”, (legjobb esetben is legalább „a hülyékre”) akik minden rosszról tehetnek. Ha a törzs túl nagy lett és nem tudott többé midnenki mindenkinek a puszipajtása lenni (kb. 60 fő), akkor kitört az állatkert és kettéköltöztek. Már az első városoknál is kulturális csoda volt, hogy sikerült akár több ezer embert egy helyre tenni (ebben éppenséggel nagy szerepe lehetett a vallásoknak, más kérdés, hogy aztán a különböző vallások lettek kiváló kifogássá ugyanazt nagyban folytatni).

Azóta lényegében ugyanez történik. A bűnbakra való tudattalan igény és az ezt kiszolgáló paranoia örök, csak lépték és a kifogások változnak. (Érdekes, hogy az archaikus ember a baleset vagy a természetes halál fogalmát sem ismerte – akármi rossz történt, rögtön „megvolt”, hogy ki „csinálta”. Ma is borzasztóan rosszul viseljük, ha valami nagyon rosszért nincs kit hibáztatni.) Baromi racionálisnak hisszük a konfliktusainkat (legalábbis a magunk oldaláról), csakhogy kényes kérdésekben majdnem mindenkinél a farok csóválja a kutyát – előre van meg, hogy mit szeretne gondolni az ember, utána születik „gondolkodtam” címén a magyarázat. (Ahány kínos kérdést ismerek, mindegyikre igaz, hogy az igazság egyik oldalnak sem elég jó.) De mivel az emberiség túlélésében fontos az agressziót a törzsön kívülre célozni, ezért civilizált viszonyok közt a legkülönfélébb „idegenségfaktorok” (vallás, focicsapat, politika, nemzet, vagy ha nem vagy elég előítéletes, akkor akár képzeletbeli dolgok) lesznek azok a kapcsolók, amiktől akár ismereleneket is szar embernek kezdünk látni. Persze az egész probléma ennél bonyolultabb, sok egyéb részlete is van, de ezek megértéséhez normálisan egész könyveket kell elolvasni.

Nyilván nagyon sok háborúban volt szerepe konkrét céloknak, de hogy a paraszt évezredeken keresztül menjen a csatatérre megölteni magát, annak nem ez volt az oka. A csimpánzok is ezt csinálják, akár van miért, akár nincs.

A hit és a magántulajdon (vagy egyéb konkrétum) azért kerül mindig kiválasztásra, mert az ember abból szeret kiindulni, hogy eredetileg minden jó volt (vagy legalábbis jó lehetne), „az ember csodálatos”, csak valami elrontja a helyzetet. Hogy az ember eredetileg csak egy okos majom és sajnos ez jellemzi az egész személyiségstruktúráját is, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni, hanem ezzel kell dolgozni, azt sokkal nehezebb elfogadni. A hardcore pszichológia is azért nem túl népszerű, mert túl sok olyan dolgot fedezett fel, amit, hát, nem akartunk tudni.