Csak én érzek így?

Csak én érzem azt, mintha egy zárt osztályban élnék?

Most komolyan!

Tegnap vettem egy bérletet az egyik MÁV pénztárnál, s azon hüledeztem, hogy a pénztároshölgy MOSOLYGOTT, s nem ordított le, hogy mint mindig (pedig teljesen átlagos ember vagyok, átlagos vágyakkal, élettel, ruházattal).

Azt veszem észre, hogy az egész ország egy depresszió- karám, mindig, mikor megyek az utcán, látom, hogy az emberek kötekedve, mogorván beszélnek egymással, szomorúak, magukba vannak roskadva, vagy hőbörögnek.

A buszon közlekedve mindenki le van hangolva, ha netán tán megkérdezek valakit, akkor hőbörögve válaszol, mintha valami bántót kérdeztem volna, s elküld a melegebb éghajlatra.

Szinte senki se mosolyog, semmilyen összetartás nincs az emberek között, itt a Gyakorikérdések.hu-n is örömmel megy a lepontozás, ha valaki pozitívan áll a dolgokhoz (itt most nem a fideszes propagandákra gondolok), ok nélkül aláznak meg embereket minden egyes fórumon.

Ilyen nincs. Szinte polgárháborús helyzet van, ha politikáról, hétköznapokról van szó, a baloldal szinte irtja a jobboldalt, de ez így van fordítva is. Ha vendégségbe megyünk és előkerül a politika, akkor kitör a szó-harc, szinte mindenki üvölteni kezd, de ez nem csak nálunk van, a szomszéd is ezt csinálja, ha vendégeket hív. Politika? Hőbörgés, apokaliptikus állapotok a rokonok között.

Érdekes, hogy Latin- Amerikában, illetve a nálunk jóval szegényebb társadalmakban is nagyobb az összefogás, boldogság, itt meg mintha depresszió- kezelésen volnánk, minden goromba, s magába roskadt, szinte egymást ölik az emberek (ha nem is tettekkel, de szavakkal igen).

Én vidám természetű vagyok, mindenben meglátom a jót, de nap mint nap látom a lehangolt, depressziós embereket, s komolyan, ha nem megyek el ebből az országból, tartok tőle, hogy én is átveszem ezt a szokást.