Nagyon ciki a barátom hozzáállása?

Azt az embert, aki ismeri saját magát, nem hajtja semmiféle bizonyítási kényszer mások felé. Hiszen nem másoknak kell megfelelnem: ha én tudom, ki vagyok és mire vagyok képes, egyáltalán nem érdekel, hogy mások mit gondolnak. Akár azt mondhatják, hogy szerencsém volt. Ettől még semmit sem változik az igazság, hogy valójában megdolgozott érte.

Nekem 6 testvérem van, és én vagyok a legfiatalabb. Gyerekkoromban úgy kezdtem iskolába járni, hogy nem volt tolltartóm, zacskóban hordtam a ceruzát. Szó szerint. Aztán kaptam egyet egy kislánytól. A szendvicsemet minden reggel suli előtt ettem meg, hogy ne lássa senki, mert nem volt benne párizsi sem sokszor.

Most, 26 évesen diplomám van és nyelvismeretem, vezető beosztásban dolgozom egy elég jó vállalatcsoportnál; Külön nekem nyitottak egy pozíciót, miután a felvételnél mondtam, hogy nem szeretném elvállalni azt a munkát, amire eredetileg behívtak. A felvételi folyamaton (AC, egyebek) olyanokkal voltam, akiket másra pályáztattak; a nekem kiírt állásra senki mást nem hívtak, pedig nem ismertem senkit a cégnél.

Amikor megkérdezték, szerintünk ki volt a legjobb a konkrét feladatoknál (prezentáció pl.), egyedül én mondtam azt, hogy szerintem nem én, hanem egy másik pályázó. Ez igaz is volt. Meg az is, hogy minden pályázó 10 évvel idősebb volt nálam, így a rutin nekik dolgozott!

Sokszor kerülök abba a helyzetbe, hogy nem bírják elviselni, hogy egy 15-20 évvel fiatalabb srácot vettek föl ilyen magas pozícióba. Vannak, akik oktatnak, vannak, akik beszólnak. Ilyenkor vállat vonok, vagy egy mondattal elintézem. Nem érdekel, ki mit gondol. Ha olyan tudással és talentumokkal rendelkezne, mint én, valószínűleg ő lenne a helyemen!

De azt soha nem szabad elfelejteni: mindenért meg kell dolgozni, küzdeni, nem feladni, de mégis "ember tervez, Isten végez". Mi, akik szegény családban nőttünk fel, sokkal kitartóbbak vagyunk, sokkal tovább megyünk el, kevésbé kényelmesek, és jobban becsüljük, amit kaptunk. De mégis azt gondolom, hogy én csak megteszem, ami tőlem telik: az eredménye nem csak rajtam áll, hanem más embereken, körülményeken, amire nincsen befolyásom. Annyi hétköznapi csoda kellett ahhoz, hogy most itt legyek. Ezek nem az én érdemeim, nincs miért büszkének lennem rá. Ha dicsekednem kellene, a szüleimmel dicsekednék, akik 6 gyereket fölneveltek, becsületben- anyukám megbetegedett, ezért voltunk szegények, meg amiatt, mert apám nem lépett be a pártba annak idején, ezért soha nem lehetett vezető belőle, akármennyire is a legjobb volt a munkájában.