Igaz barát vagyok, vagy csak egy pancser?

Féltestvéremmel vannak zűrök. Ő a legjobb barátom... Hangulatingadozásai vannak, és még egyéb lelki (vagy személyiségbeli?) baja. Ő nekem mindent megad, ami az erejéből kitelik, állandóan jókedvre derít ha rossz a kedvem, de ha szomorú akkor is engem keres, stb. :) Én úgy érzem kötődik hozzám és nagyon jó barát.

Viszont kezd nagyon elegem lenni abból, hogy én nem mondhatok akármit, nem fejezhetem ki a szeretetemet úgy, ahogy szeretném, mert ha mégis akkor bekattan, és leáll velem veszekedni, bunkóskodni, hogy én hogy lehetek ilyen, meg kizsigerelem őt(?) a lelkizős szövegeimmel... Ha mondok valami pozitívat a kapcsoltunkról, akkor ő tuti, hogy kiakad, és tuti hogy előtör belőle a 10% pesszimizmus ("mégis hogy képzeled, hogy azt mondod számíthatsz rám a bajban, de tessék cssak ha olyan jól esik gondolj még többet arra, hogy szomorú, magányos vagy, fájdalmad van, de én majd ott leszek! Gondolj csak a fájdalomra, mert olyan jó rám gondolni közben"), amit természetesen mindig rajtam vezet le.

Kezd nagyon fájni, hogy ő annyi minden szépet csinál és mond, de nekem "nem szabad". A bekattanásai pedig egyre jobban idegesítenek, bár eddig is mindig meggyőztem magam, hogy igazából nem én vagyok a probléma... Én sajnos nagyon a szívemre tudom venni a dolgokat, nem bírom, ha feszültségben vagyok a szeretteimmel. Ennek ellenére még mindig kitartok mellette, nem fogok "visszavágni", és bármikor számíthat rám, a telefont felveszem legközelebb is ha lelkizni szeretne vagy vigasztalódni...