Ti mikor, hogyan találtátok meg az otthonotokat?
Mostanában úgy érzem, nincsen helyem sehol. Sosem éreztem, akárhol is laktunk a családommal, hogy otthon lennék. Most pedig még komplikáltabb a dolog, mert már ketten vagyunk. A barátommal nagyon komoly a dolog, és ő az egyetlen ember, aki mellett igazán ki tudok kapcsolni, de sehol nem lehetünk ketten otthon. Alapból neki sem volt soha otthona, mindenhol csak megtűrték... Engem a családjának minden részlete egyenként és együttesen utál, és ugyan ő jöhetne hozzánk, de amióta az eszemet tudom, komoly anyagi gondokkal küzdünk. Anyám is persze buta volt, gyerekeket szülni a semmire, de most ez van. Nem tudok még segíteni, mindketten tanulunk, és pillanatnyilag ezen kívül is 0 kilátás van munkára. Pedig ha tehetnénk, összeköltöznénk a barátommal, de így nem tudunk.
Mindenhol úgy érzem, folyamatosan színészkednem kell, vagy legalábbis nagyon odafigyelni, hogy ne legyek útban, és elég fárasztó folyamatosan ez az érzés, hogy sehol nem vagyok, és ő is, sehol sincs otthon. Járt még valaki hasonló cipőben?
válasza:
válasza:En is ezt ereztem, kb 16-tol 22-ig, amikor is el tudtam koltozni.
Ne ertsd felre, imadom a csaladomat! De annyira tuz es viz vagyunk Anyammal, hogy nem tudunk egyuttelni. Ezt o maga is elismerte. Egyebkent imadom, halas vagyok, hogy eron felul felnevelt, imadom, de igy megvan a sajat maganszferam.
Szoval, kitartas! :)
Anyu is erőn felül nevel minket, de így is nagyon nehéz. Beszerzek magamnak mindent, amit tudok, de így sincs meg mindig akár minden olyasmi, amire elengedhetetlenül szükség lenne.
És a barátommal sem tudunk így annyi és úgy annyit lenni, amennyi igényünk lenne.
De persze kitartok. Köszönöm a válaszokat!
válasza:Szerencsere nem jartam olyan cipoben mint ti...
Eloszor a fo kerdesedre valaszolnek.
Mikor talaltam meg az otthonom.
Szerencsere mindig otthonosan ereztem magam a szuleimnel, majd a kollegiumban 14 eves koromtol masodik otthonomnak. Szerencses emeber vagyok, mert konnEn megtalalom mindenben, jindig a pozitivumot.
Ezek utan 22 eves koromban koltoztunk ossze a baratommal.
Tulajdonkeppen a semmire felig meg egyetemistakent.
Neki muszaj volt koltoznie, mivel a lakas sajatja volt, es a lako csunyan raszedte, egyszerre pedig nem ment a koli es a lakas rezsi fizetese sem. A lakast sajnalatos modon orokolte, mar az egyetemet is onfenntartokent vegezte. Ez azt jelenti, hogy teljesen szuloktol fuggetlenul, ugye az egyiktol orokolt a masikuk sajnos havi 23500 ft-bol (nem ) el meg, ugyhogy o egy fityinggel soha nem tudta banatara tamogatni a fiait. Lakas kiadasabol osztondijbol, diakmelobol, szoctambol stb elt meg es tartalekolt arra az idore, amikor mar nem lakhat koliban, de munkaja sincs, a rezsi meg ugye nem keves.
Nah igy koltoztunk mi ossze. Nm volt egy otthon, de azza tettuk.
Serintem mindenhol tud az ember otthont teremteni maganak, mert aarrol, hogy egy hely otthonna valjon nekunk kell tenni az ott lakoknak.
Diakmelora nincsen lehetosegetek? Nalunk a suliban ieleg jo osztondijakat fizettek, szoctammal (ami ilyen anyagi helyzetben levo diaknak eleg szepen jar) lakhatasi tamogatassal es kettotok diakmelojaval szerintem menne a koltozes.
A szineszkedest pedig el kellene felejtened a sajat magad erdekeben, mert fel fog orolni, kepmutatasban nagOn rovid ideig tud az ember elni.
Felnott emberek vagytok, tudom, hogy kilatastalannak tunik a helyzet, de pozitivan kell a dolgokhoz allni, anelkul nem megy. Legyenek celjaitok, ami az elso, hogy sajat otthonotok legyen.
Kitartast kivanok, es optimizmust.
Sajnos a mai vilagban ezek nelkul elashatja magat az ember... Szomoru de igaz...
Ösztöndíjas vagyok, de az elég kis összeg, évente egyszer, úgy osztom be, ahogy tudom. Az iskola mellett pedig legfeljebb éjszakai műszak lenne elérhető, mert szinte minden nap késő estig benn vagyunk ilyen olyan okokból, és pillanatnyilag úgy le vagyok terhelve, hogy úgy érzem, nem lennék rá képes. A barátom sem, ő nincs egészen rendben pszichésen, habár egyre jobban van.
Szoktak lenni persze kisebb, otthoni munkáim, de most eléggé holt időszak van, és kezdek bedepizni a hosszú tél meg a minden miatt.
Igyekszem nem színészkedni, most már csak megszokott udvariasság van, mert rájöttem, hogy semmi nem lenne elég, és eléggé fájt, hogy úgy éreztem, tök mindegy mit csinálok, nem szeretnek. Itthon persze nem színészkedem, de mostanában sokszor feszült a helyzet.
Nagyon köszönöm. Megteszek mindent, hogy pozitív maradjak, mert tudom, hogy ez a kulcsa mindennek, és nem tudom hogyan, de biztos vagyok benne, hogy lesz otthonunk nemsokára. Hamarabb, mint gondolnám, mert igazán megérdemeljük. Csak ma valahogy tele van a hócipőm.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!