Ti hogy találtátok meg az igazit?

Sokáig nem tartott és keserves sem volt, mert mindig volt valakim. Amíg vele nem ismerkedtem meg addig rengeteget buliztam, fiúztam, éltem a gondtalan életem.

Társkeresőn ismertem meg és pont egy ilyen férfi kellett nekem. Ő tökéletes.

Én nagyon fiatal voltam 16 (majdnem 17). A párom a parkban gitározott én meg odamentem hozzá.

Mondhatnám, hogy ilyen romantikus volt az egész, de nagyon megszenvedtem a kapcsolatunk elejét. Depresszió, öngyilkossági gondolatok, kiabálások, lefogytam, minden nap sírtam. De valamiért kitartottam, megvártam míg lecseng a dolog. olyan másfél évet tartott. Olyan jó 3 éve már olyan a kapcsolatunk, amilyent mindig is szerettem volna, gondoskodó, kedves, aranyos lett a párom, egy olyan ember akire bármikor számíthatok...

Én teljesen elégedett vagyok, nem azért, mert ez jutott nekem, azért mert tényleg fantasztikus kapcsolatunk van. Amilyen rosszul indult, most pont olyan jól megértjük egymást, harmonikus kiegyensúlyozott kapcsolatunk van.

21-L 22-F

az, hogy az igazit találtam-e meg az majd életem végén fog kiderülni

a páromat egy céges bulin "találtam meg" mikor már hetek óta érdekes pillantásokat vetett rám, ott vallott szerelmet, majd összejöttünk

én munkát váltottam mert a főnökség nem nézte jó szemmel:)

vannak hiábink de alapjában véve jól megvagyunk

Én nem hiszek az igaziban, nagy Ő-ben, nevezzük bárhogy. Mindenesetre most olyan férfi oldalán vagyok, akihez foghatóval sosem találkoztam még. Nem indult könnyen a dolog, már csak azért sem, mert amikor megismerkedtünk, ő nagyon szenvedett még az előző szakítása miatt. Majdnem egy év telt el úgy, hogy csak arra figyeltem, hogy segítsek neki kimászni a gödörből, és jó legyen neki, ha velem van. (hülye öntömjénezésnek hangzik, tudom, de tényleg erről szólt, hogy csak öröm legyen neki, se szabály, se kötöttség.) Ez elég nehéz volt, megalázó is sokszor, eléggé megviseltek azok a hónapok. Aztán egyszercsak közölte, hogy én sokkal többet érdemlek annál, mint ahogy eddig velem bánt, és köszöni a türelmet. Azóta sokkal jobb a kapcsolatunk, mint amilyet valaha is reméltem :) Boldog vagyok vele, megérte a belefeccölt idő és energia.

Ja, és mindketten 30 körüliek vagyunk, ő épphogy fölötte, én picivel alatta.

Nehéz út volt. 15 éves voltam amikor összejöttünk egy bulin, ő akkor volt 17. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ő az igazi, de nagyon fiatalok voltunk. Mindkettőnk olyan mértékű szabadságigénnyel rendelkezett, hogy végül is szakítottunk. Az ő részéről azért mert túl komoly voltam, az enyémről pedig, mert rettegtem, hogyha olyan párkapcsolatban maradok, amiről tudom, hogy életem szerelmével vagyok, talán nem lesz lehetőségem azzá válni, aki igazán lenni akarok. Szakítottunk, ami életem legjobb, és legfájdalmasabb döntése volt. Eljött a gimnáziumi ballagásomra, ahol elmondta, hogy minél kevesebbet látott, annál jobban tudta, hogy velem kell lennie. Újra randizni kezdtünk, azóta is együtt vagyunk. Hogy erre vágytam-e? Nem.

Érzelmileg és emberileg nagyon nehéz eset vagyok, éppen ezért nagyon kevés olyan ember van, aki képes szeretni, és ha ők szeretnek én képes vagyok ezt viszonozni (ez esetben baráti szinten) viszont ő volt az egyetlen ember, aki játszi könnyedséggel vette a hülyeségeimet és egy pillanatra sem érezte nehézségnek, mindezt úgy, hogy ember és társ maradt mellettem.

Nem erre vágytam, mert ő minden képzeletemet - lévén nagyon racionális vagyok - felülmúlta.

Nem hittem abban, hogy létezik nagy Ő, egészen addig, amíg vissza nem talált az életembe, azóta egy percig sem kételkedek.

Hosszú, de nem keserves, inkább unalmas.

3 évig éltem egy olyan párkapcsolatban, ahol a lelki terrort előszeretettel alkalmazta a volt barátom és egy érzelmileg megtört egyénként kerültem ki a kapcsolatból. Volt erőm és bátorságom egyszer nemet mondani és ajtót mutatni, onnan nem volt visszaút. Aztán eltelt 1,5 év. Én befejeztem az egyetemi tanulmányaimat és egy hirtelen ötlettől vezérelve külföldre költöztem. Fél év után a barátnőm unszolására regisztráltam egy helyi oldalon, hogy ne csak magyarokkal találkozzunk, hanem minél több helyit ismerjünk meg.

Aztán írt a nagy Ő, akinek elég vicces módon a saját levelét küldtem vissza, válasz nélkül és nem tudtam korrigálni mert 1 nap 1 levelet engedett a rendszer. Másnap újra írtam, hogy sajnálom én voltam a béna. Első körben csak leveleztünk, majd elhívott randira egy nem szokványos helyszínre: jégkorong meccsre. Majd hazakísért és az ajtóben bevallotta, hogy amellett, hogy gyönyörű és okos vagyok, az első pillanatban levettem a lábáról és reméli, hogy találkozunk még. Elcsattant az első csók :) Aztán ment minden a maga útján, randevúk, sírás-nevetés, álmok és múlt bevallása. Hogy ilyen férfit képzeltem-e magam mellé fiatal bohém lányként? Nem. Teljes ellentéte annak, amiről álmodoztam, mégis azt mondom, a világ legtökéletesebb és legfigyelmesebb férfijába szerettem bele. Nem volt könnyű, mert rettegtem, hogy úgy járok, mint előtte, hogy nagyon szeretek és nagyon fájni fog. Mégis...áthidaltuk a nyelvi különbségeket és egy öleléssel többet ki tudok fejezni, mint szavakkal.

És sokkal, de sokkal többet kaptam általa/Vele, mint amiről valaha álmodni mertem.