Az emberi érzéketlenség legalja? Gonoszság volt.

Buszon utaztam,amikor egyetlen egy másodperc híján majdnem baleset történt. A sofőr a satuféknél is erősebbet nyomott,én ülő helyzetből tiszta erővel nekicsapódtam az előttem lévő ülésnek,majd le a földre,mint egy tehetetlen fadarab. A sofőr hátra is jött megnézni,hogy mindenki jól van-e. Gyakorlatilag mindenemet bevertem,de nem szóltam,mert reméltem,hogy elmúlik,aztán továbbmentünk és gyorsan leszálltam a következőnél.

Este még mindig fájt mindenem,és tudtam,hogy volt a buszon olyan,aki a facebookon fent van nekem,fogják tudni,miről beszélek,ezért kiírtam,hogy milyen utazás volt,azért nekem csak furán fáj mindenem.

Erre jónéhány ismerőstől,akik ott se voltak,szinte hátbatámadásszerűen kapásból gúnyolódásokat kaptam,hogy ez kit érdekel,meg nekik is fáj a kislábujjuk,mégse írják ki,aztán a történetemhez hasonló gúnytörténetet költöttek,azt lájkolgatták egymásnak,meg is mondták,hogy abszolút senkit nem érdekel,el se olvassák.

Olyanok is,akikről nem gondoltam volna! Ugyanezek a sírós,szerelmi bánatos idézeteket ezerrel lájkolják,az bezzeg elfér! Személyes bajuk nem lehetett velem,mert gyakorlatilag az a kör,akik távolabbi ismerősök,nem napi kapcsolatot tartunk. Egyszer szólnak hozzám és akkor is így.

Én nem tudtam,tényleg ez a facebook íratlan szabálya,hogy csak idézeteket lehet kiírni? Mert gyakorlatilag azzal van tele a közös fal,meg nekem is ilyeneket küldenek,meg vicces képeket. Semmi komolyabbat?

Én nem szoktam naponta köszöngetni,mint a papagáj,se azt kiírni,hogy wc-n voltam,semmi ilyet. Senki meg nem kérdezte,hogy jól vagyok-e,lett-e bajom. Pechemre akiknek szántam,azok meg nem látták,mert akkor nem voltak ott,aztán meg törölnöm kellett.