Miért nem lehet ebbe beletörődni? [Bőv. Lent! ]

Férjemmel idén novemberben elköltözünk külföldre (Ausztriába). A lányunk is ott kezdi az általános iskolát jövőre. Német anyanyelvű bölcsibe és óvodába járt pont emiatt. Ő is nagyon várja, főleg, hogy idén ott nyaraltunk, ahol lakni fogunk.

Anyósomék már a lányunk születése óta tisztában vannak a terveinkkel, ugyanúgy, mint a szüleim.

Erre gyűjtöttünk pénzt és tapasztalatokat (nyelvtanulás, szakmák tanulása). Szóval, sokat fektettünk ebbe bele.

Anyósom eddig csak annyit mondott a terveinkre, hogy majd meglátjuk hogyan lesz. Mivel már minden sínen van, elvan rendezve, így kezd "bekattanni".

Pár napja állandóan sír, hogy őt mindenki itt hagyja. A sógornőm is most repül nemsokára Angliába, hogy új életet kezdjen, mert itthon nem tud semmit kezdeni a szakmájával.

Ebbe is teljesen bele volt/bele van betegedve, de talán ezen miattunk már kezdi túl tenni magát.

A szüleim helyeslik a gondolkodásunkat és segíteni is szeretnének mindenben. Nekik sem jó érzés tőlünk elválni, de ők talán jobban felfogják, hogy a megélhetés miatt kint jobb lesz nekünk. Igaz, nekem is van testvérem, akinek szintén van családja.

A szüleim szinte minden évben Ausztriában nyaralnak, én is sokat nyaraltam velük, amíg nem volt családom, férjem.

Szóval, most az apósom is kivan ettől, de neki már leginkább a feleségéből van elege. Nem bírja az állandó hisztijét, ahogy nekem fogalmazott tegnap és megkért, hogy értsük meg őt is..

Én megértem, rossz neki, a gyermekei nagyon távol lesznek tőle, de ettől függetlenül miért nem érti meg, hogy az élet megy tovább és mindenki próbál valahogy talpon maradni?

A férjem már belefáradt az anyjával való "harcba". Nem egyszer mondta már el neki, hogy jövőre nyugdíjas lesz úgyis, az apja meg 2 év múlva. Addigra mi összeszedjük magunkat és segítünk nekik kiköltözni.

Ráadásul az én szüleim is kiakarnak költözni, csal még 5-10 évük van nyugdíjig.