Annyira bizonytalan vagyok magamban, mégis mihez kezdjek? Megőrülök a folyamatos őrlődéstől.

Szóval egyszerűen nem vagyok biztos abban, hogy amit helyesnek gondolok, valóban helyes-e. Az osztálytársaimtól nagyon különbözök, ők képesek akármin röhögni, ha ahhoz van kedvük, én csak azon nevetek, ha valami tényleg annyira humoros, hogy előjön belőlem a nevetés. Ők rengeteget foglalkoznak egymással meg a többi emberrel, engem nem érdekel egyáltalán, hogy ki kivel szakított, veszett össze, stb. Ők ha belezúgnak valakibe, akkor teljesen le vannak törve, hogy nem lehet az övék, csak ekörül forognak a gondolataik, vagy ha valaki szakított velük, hangoztatják mindenkinek ezt, hogy együttérezzenek velük. Én ha megtetszik valaki, akkor nem csinálok semmit, nem rakom fel a telefonomra a képeit, meg hasonló hülyeségek... pláne nem próbálok meg járni vele, mivel még nem állok ilyesmire készen, fiatal vagyok ehhez. A barátaimmal a témák nem abból állnak, hogy kibeszélünk másokat, megvitatjuk mások magánügyeit, meg ilyenek. Inkább könyvekről, filmekről, normális zenékről meg ilyen dolgokról beszélgetünk (kevés barátom is van).

Valahogy érzem, hogy valahogy így lenne helyes kb, persze én jócskán túlzásba viszem, mert zárkózott is vagyok, de nem ez a lényeg. Hanem nem vagyok már biztos abban, hogy ez normális. Sokszor szoktam itt kérdéseket olvasgatni , volt egy másik lány, aki hasonló korú volt és hasonlót kérdezett, mint én, csak nem eresztette ilyen bő lére :) Olyasmit írt, hogy ő még nem akar pasizni, bulizni, meg hasonlók, inkább tanul, mire valaki írta, hogy biztosan mert még kislány, majd megváltozik, ha beindulnak a hormonok.

Ez a válasz nagyon szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy én nem vagyok normális és nekem kéne olyannak lennem, mint a többi lánynak? De én nem akarok olyan lenni, de ez se jó, hogy ennyire más vagyok :( Vajon idővel én is olyan leszek? Mert hát ha igaza volt a válaszolónak, akkor abból ez következik. Persze nem úgy gondoltam, hogy apácaszerűség leszek, egyszerűen csak EGYELŐRE még jó ideig nem akarok senkivel úgymond összejönni.

Még van egy másik dolog is. Itthon, meg pl utcán szépnek érzem, ill. látom magam. Viszont amikor látom az osztálytársaim (ill. évfolyamtársaim), akik minden nap sminkelnek, néhány vasalja a haját (én is próbáltam, de mindig behullámosodott rövid időn belül), akkor velük önkéntelenül is összehasonlítom magam és iszonyatosan csúnyának érzem magam.

Ez a dolog mégjobban kiborít, mint az előző. Nem tudom már komolyan magamról, hogy mit higgyek. Mondták már páran, hogy szép vagyok, de nem is tudom... Én amikor tükörbe nézek, valahogy mindig teljesen mást látok.

Teljesen idegroncs vagyok már ettől, egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne megtudni, valóban olyan csúnya vagyok-e, mint néha látom magam, vagy esetleg szép?! :/

Ez azért borít ki ennyire, mert világéletemben zavart, ha valamiben nem a legjobb vagyok, elég ambíciózus voltam mindigis.

Nektek mi a véleményetek erről az egészről? Hogyan békélhetnék meg végre magammal? :( Olyan rossz ez így...

Bocsi, elég zagyvaság így hirtelen, na meg hosszú is, de nagyon kikívánkozik már belőlem, valahova muszáj kiadnom magamból. Köszönöm, ha elolvastad és még válaszolsz is!

14/L