Vannak még rajtam kívül olyanok, akik szinte egyedül, barátok nélkül nőttek fel?

Ez az, lehet, hogy sok barátja van az embernek, de bajban derül ki, melyek is az igazi barátok...

Fájdalmas, ha dobják az embert, legfőképp, ha nem közlik, hogy miért?

Aki úgy eltűnik, mint szürke szamár a ködben, az nem sokra tartja a másik felet. Nem akarja közölni veled, hogy "bocsi, de már unlak v. lecseréltelek", mert azt cikinek érzi. Így ezzel-azzal lekoptat vagy nem jelentkezik többet.

Én azt mondom, hogy a legbiztosabb az életben a család, mert a barátok úgyis jönnek-mennek. Nem is jó családtaggal haragban lenni. Bár, ez is gyakran sajnos előfordul, hogy megszakad a kapcsolat. Pl. a testvérem sem beszélt apánkkal évekig, de szerencsére kibékültek. Rájöttek, hogy ennek nincs értelme.

Egy kézen meg tudom számolni a barátaimat, jó ismerőseimet, de legalább biztosak / legalábbis bízom abban ,hogy ez így marad /.

Szerintem pokol lehet, ha valaki a szó szoros értelmében egyedül nő fel, tehát valami testi, vagy lelki hibája miatt mindenhol leprásként kerülik el. Viszont, ha valódi barátok nélkül, az nem olyan ritka (és tragikus), mint ahogy gondolod.

Mindenkinek van társasága, "barátai", és vagy a helyükön kezeli őket, vagy csalódik bennük, aztán néz egy nagyot. Irigylem, akinek gyerekkori jóbarátjával egyenletesen jó és stabil a viszonya, de ez igazán ritka. Nyilván ott is vannak hullámok, amit át kell vészelni, meg kell tudni bocsátani, megbeszélni a dolgokat. És ha a másik fél erre nem vevő, akkor sajnos tovább kell lépni.

Amúgy olyan igazán jó barátaim nekem is 18 éves korom után lettek, szóval szerintem senkinek nem kell temetnie magát, akinek gyerekkorában nem volt mesébe illő, bajtársias, hű cimborája. Gondolj arra, hogy legalább volt kivel együtt játszani, lógni, és kész (és örülj, hogy nem tartozol a hozzászólásom elején írott csoportba.)