Mihez kezdjen magával egy fiatal aki előtt még ott az élet, csodás kultúra és közösségünkben?

Amióta élek azt tapasztalom, hogy a mi csodás kis világunkban mindegy, hogy ki mit mond, a lényeg az, ahogyan mondja. Kiskoromban még nem értettem, hogy az egyik óvónénire miért hallgatok jobban mint a másikra, vagy, hogy a környezetismeret tanárnő miért olyan nevetséges és hagyja magát, amíg a matektanár szigorú.

Aztán rájöttem lassanként, hogy egyszerűen szánalmasan manipulálható világban élünk és a hangsúly az önbizalmon és a tekintélyen van. Ha vitázni kell valamiről, vagy véleménykifejtés van, ha egy önbizalom hiányosnak van teljesen igaza a vitában, akkor mindenki lesz@rja ha a másik vitapartner határozottan ki tud állni a (hibás) véleménye mellett akkor a többiek neki fognak igazat adni. Ugye ismerős a sablonos osztály felállás? A tanítóbácsi nagy határozottsággal elmondja a tananyagot és ha valaki megkérdőjelezi az osztály kórusban rázendít, hogy "jajj istenem" vagy hasonló remek kedv elvevő, terelős szöveggel. Egyszerűen mindent ki lehet forgatni, még a legapróbb részleteket is. Mindennek be lehet bizonyítani az ellenkezőjét és unom már, hogy tudom, hogy képes lennék rá, mert tudatában vagyok ennek a dolognak, de külső hatások miatt leblokkolok, nem tudom alkalmazni vagy megunom és feladom. Hihetetlenül szánalmas az egész közösségi/emberi lét, és az emberiség túl van értékelve. Ne értsetek félre, tudok szeretni, de még a szeretet mögött is felfedezek ezt-azt, még az anyai szeretet mögött is. A tanáraimon tisztán látom mikor unják az egészet és akkor én is megunom, mert ha ők unják... persze a szájuk azt mondja, hogy nem unom, csinálom, a többiek persze elhiszik és megy nekik. Na mind1, ha már bent vagyok legyek a legjobb, nincs más dolgom mint elnyomni az érzéseim és manipulálni, mint ahogy a "nagyok" teszik.