Hogy van az, hogy Erdélyben népszámlálás szerint kb 70% románnak vallja magát, miközben Erdélyi románokról alig hallani?

21 Sok tényezőnek. Csak a legfontosabbakat mondom el:

1. A határ közelsége miatt a múlt rendszerben átsugárzott a két magyarországi televízió a határon, lehetett fogni az M1-et és az M2-t, amiken érdemi műsorok is voltak meg élvezhető esti mese. A románok is ezeket nézték, mivel a román tévében a műsoridő 70%-a közvetlenül Ceaușescuról szólt. Pl. a magyarok végigközvetítették a meccset, a románok képesek voltak levágni a hosszabbítást, hogy Ceaușescu beszéde egészben lemehessen. Ja, és a román tévé nem egész nap sugárzott, csak pár órát - a magyar televízió egész napos adással kínált két csatornát.

2. Szintén a határ közelsége miatt: a rendszerváltás után mindenki "csencselt". Az ukránokkal kevésbé, mert szegények és veszélyesek voltak, de a magyarokkal mindenki, a románok is. Mind a mai napig oda járnak át vásárolni, fürdőzni, stb.

3. Ez szerintem nagyon fontos dolog: nem kétnemzetiségű város volt a múltban, hanem TÖBB. A kétnemzetiségű városokban világszerte kialakul egy feszültség ("Kié a város?"), Marosvásárhelyen épp úgy, mint Dublinban. Szatmáron élt Románia egyik legnépesebb zsidó közössége és nagy számban költöztek fel a városba a szatmári svábok is a sváb falvakból. Szóval a két nagy etnikai tömb (magyarok és románok) mellett/között voltak kisebb nemzetiségek, jelentős számban, valahogy úgy működik ez mint egy "puffer-zóna" a két nagy tömb között. A svábok, zsidók (régen a ruszinok is, akik mára elmagyarosodtak) és a különböző roma nemzetiségek (bejások, oláhcigányok, magyarcigányok, gáborok, lovárik - akik szintén mind a város különböző, meghatározott részein laknak) valahogy felpuhították, egyféle közvetítő szereppel bírva, az ellentéteket.

4. Nagyon nem mellékes, hogy MILYEN románokat telepítettek a városba a kommunizmus idején. Szatmárra nagyon kevés románt hoztak a Kárpátokon túlról, zömmel ERDÉLYI románokkal telepítették fel a várost. Ennek emlékét a román városnegyedek nevei is őrzik, a Carpați 1. és Carpați 2. lakónegyedek (Kárpátok 1. és Kárpátok 2.) a nevükben is arra utalnak, hogy az erdélyi Kárpát-kanyarból hozott telepesekkel töltötték fel őket, hogy megváltoztassák a város etnikai arányait. Ezek erdélyi románok voltak, akik láttak már korábban is mutatóban magyar embert, sokan akár tudogattak is magyarul, főleg az idősebbek közül, egy két szót, egy "jónapot"-ot el tudtak nyögni magyarul, kedvességből az új szomszédaiknak - nem érte őket egy olyan kulturális sokkhatás, mint a Marosvásárhelyre betelepített moldvaiakat, amikor egyszercsak egy színmagyar városban találták magukat, a saját országukban. A Szatmárra telepített románok tudták, hova kerültek, és hogy ott, ahova viszik őket lakni, bizony magyarok vannak tízezrével, akkor még többségi nemzetként.

5. A színház. Apróságnak tűnik, de fontos aspektus, hogy 1968-ig ott nem volt román színház egyáltalán, és utána is gyenge volt, népszerűtlen. Ha a románok helyben akartak szórakozni és mondjuk nem volt kedvük moziba menni egy dögunalmas szocialista-realista filmet megnézni, akkor vagy elmentek a magyar nyelvű színházba, vagy bekapcsolták a tévét és nézték a magyar nyelvű csatornákat, mert azokon még műsor is volt néha (nemcsak propaganda).

6. A szatmári magyarok temperamentuma (és ebben van szerepük a többi kisebbségeknek is). A szatmári magyarok mások mint a székelyek, kevésbé konfrontatívak, inkább ilyen "Többet ésszel, mint erővel!" típusú emberek. Pont ezzel a stratégiával érték el, hogy az elmúlt 20 évben egy rövid, 4 éves szünetet leszámítva, végig a magyarok vezették a várost is és a megyét is (ma is az RMDSZ vezeti), holott sokkal rosszabb arányban vannak mint a marosvásárhelyi magyarok. Vásárhelyen 46-48%-os magyarság is sorra elveszítette a választásokat, holott csak relatív többség kell hozzá az egyfordulós rendszerben - Szatmárnémetiben még a kétfordulós rendszerben is győzni tudtak, amikor az volt, mert taktikusak, ravaszak és nem konfrontálódnak direktben a románokkal.

Egy szatmári költő, Dsida Jenő írta le ezeket a sorokat: "Mindig magunkért, soha mások ellen!" - na ilyen a szatmári magyar mentalitás, és ezzel úgy látszik, több gesztenyét tud magának kikaparni a szatmári magyarság mint más megyék, városok magyarsága.

Egyszerűen nem reagáltak hisztérikusan a betelepítésre, elfogadták, "ez van, ezt kell szeretni" (ezt a mondást is Szatmáron hallottam a legtöbbször). Hozzá voltak szokva a más nemzetiségekkel való együttéléshez, annak ellenére, hogy a magyar AJKÚ lakosság még nagyobb arányban is volt eredetileg a városban mint pl. Marosvásárhelyen (de annak jelentős része, kb. 20%-a sváb vagy zsidó magyar volt).

Szóval máshogyan is fogadták a románokat, kedvezőbben, emberibben - emiatt (és mert erdélyiek voltak, nem moldvai vademberek) aztán a románok is valahogy máshogy viszonyultak a magyarokhoz.

Ma egy Oktoberfesten vagy sváb napokon pl. azt látod, hogy a szatmári románok és magyarok kimennek és együtt ünneplik a svábokat, mert az az ő ünnepük.

7. Végül maguk a vegyes házasságok. Ezek egyszerre tekinthetők következménynek és oknak is. Mivel nem volt rossz az etnikumközi viszony, elkezdtek keveredni is egymással (előbb csak a magyar zsidókkal és svábokkal a románok, aztán "echte" magyarokkal is, stb.).

Miután a 7. pont szerinti folyamat beindult, már LEHETETLEN uszítani a két népet egymás ellen, értelemszerű okokból. Az a román, akinek van egy magyar nagymamája, nem fogja csont nélkül benyalni a "büdös, hazátlan, mongoloid magyarok, húzzatok Magyarországra / vissza Ázsiába" jellegű sületlen, sötét dumákat.

És persze fordítva is: annak a magyarnak, akinek román a kedvenc nagynénikéje, elég nehezen gyúrod le a torkán, hogy a "szőröstalpú oláhok" ilyenek meg olyanok s hogy "a régi mániám tankkal végigmenni Románián", meg "huszonegy, huszonkettő, huszonhárom".

Szóval nehéz úgy gyűlölködni, ha a rokonaid, szeretteid, barátaid között sokan vannak a gyűlölt "ellenség" soraiból.

A politika Szatmáron is megpróbálta persze, nem is kevésszer, kirobbantani az etnikai feszültségeket, nagyonis izzadtak, hogy sikerüljön. Ma már dokumentumokkal igazolt történelmi tény, hogy Szatmáron hamarabb próbáltak egy "fekete márciust" kirobbantani, mint Marosvásárhelyen. Konkrétan március 15-én, napokkal korábban tehát. Kedvezőbb lett volna a helyszín, mert biztosabb román győzelemre számítottak, mivel a marosvásárhelyihez hasonló, kiegyenlített arányok mellett, de a románság volt enyhe túlsúlyban (Vásárhelyen a magyarság - el is páholták a románokat rendesen).

Csakhogy Szatmáron egyszerűen nem jött össze - és azért nem, mert a város románsága nem csatlakozott a felbuszoztatott falusiakhoz (azok moldvai telepesek voltak Decebal, Traian falvakból, meg vasányok).

A magyarság sem reagált, behúzódtak a katolikus székesegyházba, bezárták a kapukat (évtizedeken át úgy is hagyták a püspökök a főkaput, kormosan, hogy maradjon meg emléknek - ugyanis megpróbálták az oda behúzódott magyarokra rágyújtani a templomot, csak hár a 30 cm. vastag, tömör fa kapu, hiába locsolgatták benzinnel, sehogy sem volt hajlandó meggyulladni).

Feladták, randalíroztak egyet a városban, felborogattak és széttörtek néhány magyarországi rendszámú autót (a román rendszámúakat nem, mert az lehet románé is), ledöntötték Nicolae Bălcescu szobrát, mert azt hitték, hogy az Kossuth Lajos (nem volt rajta felirat, a bunkók logikai készsége pedig kevés volt ahhoz, hogy beazonosítsák, hogy a Bălcescu-téren valószínűleg Bălcescu szobra áll, nem a Kossuthé :-))) ). Szakállas-szakállas, nekik mindegy volt.

Aztán, miután kidühöngték magukat, hazamentek a falvaikba a Vatra buszaival, nagy csalódottan. Sem a helyi románság nem csatlakozott hozzájuk, sem a helyi magyarság nem reagált a vandalizmusukra. Így hiába erőlködtek...

Utoljára egy PSD-s szenátor próbált ott nagyon uszítani a magyarok ellen - de az eredmény az lett, hogy a mandátuma első évét se húzta ki, az akkor épp román polgármester nyírta ki a saját pártján belül (persze apró kis adalék, hogy annak a román polgármesternek is magyar volt a felesége, lehet, az asszony nem élvezte, hogy a férje kollégája a hazátlan magyarok ellen uszít - vagy az anyós tette pontra a dolgokat).

Szóval egy idő után már önmagát generálja a folyamat: a vegyes családok ellenállnak az uszításnak, mindkét oldal irányában.

A tények szerintem azok, hogy nagy csoda, hogy a magyarság még mindig 20%-át teszi ki teljes Erdély lakosságának (beleértve Bánságot és Partiumot).

Eredetileg ugye 34% volt az arány (1910), közben minimum 2 millió Kárpátokon túli románt betelepítettek, eltelt 40 év kommunista diktatúra, a románok meg nagyon jók a kisebbségek eltüntetésében (lásd németek eladása). Ezek fényében tényleg összecsaphatjuk kéz kezünk.