Vélemény? Igazából csak kiírtam magamból a gondolatokat, de visszaolvasva eléggé lírai lett. Beleraknátok egy könyvbe csak úgy gondolatsorként vagy nagyon elcsépelt?

Sokszor elmélkedek. Gondolkozok a világon. Gondolom ez normális. Ebben nincs semmi furcsa. Nézem a képeket az éhező gyerekekről, a kihaló félben lévő állatokról, olvasom a cikkeket a bántalmazott emberekről és figyelek a világban. Úgy érzem, néha a rossz teljesen ellep mindent. Mintha semmi más nem lenne a világon, de mikor egy másik napra ébredek hallom, ahogy az ablakomnál énekelnek a madarak. Felkelek, kinézek és látom a kutyám már az ablakom alatt ül. Kinyújtom a kezem és megfogom a mogyoróbokor leveleit. (Az emeleten van a szobám és a bokor szinte behajlik az ablakon. ) Körbepillantok és érzem az életet. Érzem a napsugarak a bőrömön és a csukott szemmel keresztül, hallom a szellőt, ahogy fúj és megmozgatja a hajam. Érzem a virágillatot és ismét gondolkozok. Az élet, hogy lehet ilyen. Gyönyörű és borzasztó. Ilyen napokon eltunik a sok rossz. Érzem magát a boldogságot az apró dolgokban. Mégis néha elég egy rossz szó vagy tett és összeomlik. Minden. Hirtelen a nap nem süt melegen. A szellő nem simogat és nem kócolja össze a barna hajam. A madarak éneke csak távolról hallatszik, pedig előtte mintha a szívemből szólt volna. Üresség. Visszatér a magány, a fájdalom, a szenvedés. Ismét. Az emlékek, a képek. És elgondolkozok. Feladnám-e ezt a szépet, a jót, a rosszat. És egy feltétellel igen. Feladnék mindent és mindenkit. A szeretet, a boldogságot, a reményt, a jövőt. Ha azzal megválthatnám a világot.