Egyáltalán; szükség van még manapság az iskolákra?

De hát a nagybetűs élet ott és akkor folyik az iskolás gyereknek, ahol éppen az ismereteit szerzi, úgy ahogy.

Ő nem fölkészül, ő megéli, amit csinálunk vele-rajta.

A tanulásnak nem az eredménye kéne, hogy fontos legyen, hanem a folyamata, hogy meglátja a gyerek, hogy ez vagy az milyen szép vagy jó vagy hasznos. Hogy mennyire érdekes, hogy úgy van ahogy, és esetleg lehetne másképp is, de mégsem máshogy van.

Hogy milyen öröm valamit megcsinálni, akár egy szép színes díszítósort, vagy egy bonyolultabb matematikai problémát.

Szerintem a tanítást módosítani kellene tanulásra, hiszen az a lényeg, nem? A tanítók és tanárok meg legyenek inkább tanulást segítő, alátevő személyek, aki nem meghatároznak, előírnak, értékelnek, stb.

Ki lehet esetleg próbálni, kicsiben, és ha úgy néz ki, hogy vannak akiknek jó, majd meglátjuk.

Nem szabad elfelejteni a rengeteg idős embert, akik egyre inkább fölöslegesnek érzik magukat, vagy ha nem is fölöslegesnek, de úgy érzik, hogy igazából nincs rájuk már szükség.

Mindig is a gyerekekhez az utódok neveléséhez volt a legnagyobb szükség az idősekre. Itt lenne a lehetőség.

Annak azért elég kicsi a valószínűsége, hogy egyszerre száz különböző ötlete lenne száz gyereknek, és ha igen ott a lehetőség a tárgyalásra-megbeszélésre-kompromisszumra. Meg aztán lehetne kapcsolni az ötleteket.

Nyilvánvaló, hogy egy olyan nyamvadt ember, aki ide ír, az nem képes átültetni a gyakorlatba.

Hogy is lenne? Ahhoz először is egy ember semmi, többeknek kell a mindenféle hátterét megteremteni, megszervezni. Talán lehet anyagiak nélkül is, de nem árt, ha nem olyan csóró valaki mint én.

Talán egy otthon tanítók-tanulók csoportja tudná ,vagy lehet, hogy már meg is csinálták.

Szóval, igen, inkább csak gondolkodtam.