Pszichológusok! Szeretitek a szakmátokat? Miért ezt választottátok? Milyen érzés, ha valakit sikerül “meggyógyítani” és milyen az, amikor esetleg már ti sem tudtok rajta segíteni? Egyáltalán van ilyen eset?

Azért kérdezem, mert mostanában nagyon elgondolkoztam azon, hogy pszichológus legyek. Szüleim, rokonaim, barátaim közül mindenki azt mondja, hogy tehetségem van hozzá, és hogy felnőttes gondolkodásom van. Tudom, hogy ez nem elég, de félek, hogyha pszichológiát tanulok, akkor rájövök, hogy ez a szakma mégsem nekem való. Hogy én ebben összeroppannék, látni a sok ember szenvedését. Tudom, hogy vannak ilyen tréningek, de kicsit tudnátok erről mesélni? Nem a páciensekről, mert tudom, hogy azt nem szabad, csak az alapvető tapasztalatokról, érzésekről.