A japán nyelv mennyire nehéz egy magyar anyanyelvűnek?

Hát, annyira nem bár sok s nagyon más logikájú, mint az európaiak.

Alapvetően agglutináló, mint a magyar, azaz ragoz erősen. Bár elsősorban nem "ragokat" (vannak azok is), hanem teljes szavakat ragaszt a szóvégére. Igéket és (igazi) mellékneveket ragoz. A ragozott tag mindig a tagmondat végén van.

Ragoz tiszteletességi szintek szerint is. A kopulának (főnévi állítmányhoz kapcsolódó) alapvetően két alakja van: egy közvetlen (da) és egy udvarias (desu), de létezik egy tiszteletes alakja is (deirassharu), amit csak bizonyos szókapcsolatokban használhatsz, illetve egy udvariasabb alakja is, ami még a samurai korból ered (degozaimasu). Utóbbit már csak nagyon extrém esetekben használják. A melléknevek tiszteletességben történő ragozását a kopula végzi (nem ugyanaz, mint a főneveké: közvetlennél nincs kopula, udvarias nyelvben pedig a kopula jelen idejű állító alakja van, akár pl. a melléknév tagadott alakja után is)

Létezik még a dearu kopula is, ez régies forma: formális vagy tudományos szövegekben használatos (pl: wikipedia nyelvezete nagyon tipikusan használja)

Az igék ragozása ennél bonyolultabb. Van alapvetően egy szótári, azaz közvetlen alakjuk (mind u-ra végződik). Ezzel szemben ugyanúgy van egy udvarias alak (masu-ra végződik), viszont ha nagyon tiszteletes akarsz lenni, akkor egyszerre használsz két alakot is: tiszteletes (arra, amit az csinál, akit megtisztelsz) és alázatos (amit te vagy olyan hozzád tartozó csinál, akit ti megtiszteltek. Pl: ha cég küldöttje vagy akkor alázatosban beszélsz valószínűleg a főnöködről, főnöködhöz viszont természetesen tiszteletes módban beszélsz róla). Illetve igazából vannak köztes szintek is, de ez már kicsit bonyolultabb dolog - japánok se feltétlenül tudják ilyen mélységben. Pl. a suru (csinálni ige, illetve főnevekből csinál igét és az igék alázatos alakjának képzésében is részt vesz) ige alázatosban itasu, viszont csak magában suru-vel képezi egy normális ige alázatos alakját. Pl: kiku (kérdez, közvetlen) -> o kiki suru (alázatos) és még alázatosabbá teheted azzal, hogy: o kiki itasu.

Két idő van japánban: nem múlt és múlt.

Az állítmány van mindig a mondat végén (kötőszavak és bizonyos csak stilisztikai jelentéssel bíró partikulák kerülhetnek utána).

Alapvetően két fajta ige van a japánban. Ichidan/ru-végű. Ezeknek a ragozása többnyire abból áll, hogy ru leesik a végéről és végére kerül a megfelelő végződés. Iru-re vagy eru-re végződnek. Illetve vannak godan/u-végűek. Ezek xu-re végződnek (x bármilyen létező magánhangzó lehet: érdekesség, hogy nu-vel csak shinu (meghalni) végződik). Godan, azaz ötalakúak, mert ragozás közben felveszik mind az öt mássalhangzóját a japán nyelvnek és ehhez kapcsolódnak még ragok vagy szavak. Két rendhagyó ige van: a már említett suru és még kuru (jönni). Ezen kívül még van néhány rendhagyó igealak, de azok csak egy-egy alak, nem az egész ragozás. Pl. aru (van - nem mozgó dologra). Teljesen rendszerű, csak a tagadó alakja nem aranai, hanem nai (de pl. kansai dialektusban nem is rendhagyó: arehen vagy arahen simán).

Alapvetően 5+2 alakot szokás megkülönböztetni első körben igéknél. Azért kiemelt az első 5, mert ez 5 alak az, amiben a godanok felveszik a különböző magánhangzókat: tagadó igető (a), udvarias igető (i), szótári alak (u), potenciális igető (e), volicionális alak (ou <- ezt hosszú ónak olvassuk). A +2 pedig a te alak (összekötő alak) és a ta alak (közvetlen múlt). Ezek ugye ugyanúgy néznek ki csak egyik végén e, másik végén a van. Ezen 7 alak felett van még egy pár ezért, pl: a műveltető (ami ugyanaz, mint a hagyni valakit csinálni szerkezet) és a szenvedő szerkezet (érdekesség, hogy japánban szó szerint elszenvedett cselekményekre is használhatod: pl eset az eső – ezt mondhatod passzívban, csak mert az neked rossz volt)

Igéknek külön tárgyas és tárgytalan „alakjuk” van.

Mellékneveknél 2(+1) csoport van. Igazi vagy i melléknevek, ezek mind i-re végződnek és ragozódnak, illetve kvázi vagy na mellékneveket. Ezek alapvetően főnévként viselkednek állítmányi pozícióban, de ha na-t raksz utána, akkor melléknévi jelzőként is használhatók. Illetve jelzőként használhatsz nagyon sok főnevet a no partikulával, ez lenne a +1.

Számnevek külön érdekesek, mivel japánban nem lehet azt mondani, hogy „egy szárny”, hanem kb. csak azt, hogy „egy darab szárny” ÉS a darab szó változik attól függően, hogy mit számolsz meg. Pl: nyulaknak/madaraknak van egy (wa), lapos dolgoknak is van egy másik (mai), stb.

Számoknál mindig kimondják a számjegyet és utána a tizedes pozicióját. Kb magyarul így hangzana: egy tízezer kilenc ezer négy száz öt tíz hat (persze magyar is nagyban ilyen, de japán még inkább). Illetve a 3 tizedes jegyek helyett, japánban eredetileg 4 tizedes jegyenként vannak a szavak. Tehát 10, 10^2, 10^3, 10^4, 10^8, 10^12, stb.

Ugyebár erős analitikus vonása is van a japánnak: a szavak mondatbeli szerepét (elsősorban a főnevekét csak) partikulák jelzik. Szórend alapvetően Alany (vagy pontosabban téma, mert japánban ez kicsit más), bővítmény, tárgy (ha van) állítmány, de igazából hangsúlyt változtatva bárhogy pakolhatod, csak az állítmány lesz mindig a mondat végén.

Nagyon jellemző a japánra, hogy (sokszor hasonló jelentésű) igéket rak össze, hogy új igéket képezzen: vág + kettéhasít = tulajdonképpen a vágnira egy másik, kicsit inkább durvább szó (tehát pl. papírt ollóval nem ezzel fogod mondani). (kiru + saku = kirisaku). Sok több jelentésű ige is van. Pl. ageru (adni, felemelni) egyik szótár 24 jelentést tulajdonít. Főneveknél is van hasonló. Sok szóra van egy kanjis és két kanjis verzió is, az utóbbi persze kicsit hivatalosabb, formálisabb.

Ugyebár sok névmás van, mivel eredetileg ezek szavakból származnak. De leggyakrabban nem használnak (én általában triviális, ezért elhagyják, te-t pedig nem illik, hanem helyette a nevét mondod + megfelelő tiszteletességi cím vagy a rangját mondod)