Vajon mit szólna hittanon a tanár ha odahelyeznék egy Buddha szobrot?

A 9-es és 10-es hozzászólásra válaszolnék.

A hazai kereszténység kirekesztő hagyományaival kapcsolatban sajnos hatalmas listát lehet felhozni. Nem is olyan rég még a különböző keresztény felekezetek között is hatalmas viszálykodás volt. A 18. században a Református Egyházat szó szerint államilag évizedekre betiltották, a templomokat felégették vagy katolikussá alakították. Még 80 éve is a különböző keresztény felekezetek között olyan viszálykodás volt, hogy falubeliek emiatt nem köszöntek egymásnak, továbbá komoly családi perpatvar keletkezhetett abból, ha valaki más felekezetűhöz akart férjhez menni. A zsidó gyereket pedig még akkor is kiküldték a falusi télbe a hittanóráról, amikor bent szeretett volna maradni melegedni az egy tantermes iskolában. A pap bejött és hátat fordított az osztálynak, amíg a zsidó gyerek ki nem ment az iskolából. Ha pedig az iskola csapatként együtt ment az utcán, akkor a feszület előtt elhaladva mindenkinek le kellett vennie a sapkáját, s amikor a zsidó gyerek ezt nem tette meg, azonnal felpofozta a tanára. Mindezt nagyszüleimtől tudom.

Most már legalább eljutottunk oda, hogy a keresztények itthon egymással és a zsidósággal alig viszálykodnak, a vegyes házasság sem probléma, tehát javult a helyzet. Viszont a saját személyes tapasztalatom az, hogy a keresztény emberek egy jelentős hányadánál még mindig vigyázni kell, ha mondjuk buddhista vagy hinduista tanokról beszél az ember, mert könnyen személyes elutasítást vagy erős érzelmeket, ellenállást válthat ki. Egyszer egykori keresztény barátnőmnek mutattam egy újságcikket a Dalai Láma egy európai látogatásáról, és kifakadt, hogy miért nem takarodik innen ez az ember. Még mindig nem halt ki egy militantista vonulat a kereszténységből, mely valamiféle viszolygáson alapszik minden mással szemben. Ezért nem vagyok biztos abban, hogy a hittanórán kitett Buddha-szobor a hittan tanár által tolerálható, bedig belegondolva annak kellene lennie.

Buddha szeretete pedig messze túlmutat azon, amit idehaza a legtöbben "szeretetnek" neveznek. Ez a szeretet ugyanis mentes a személyes ragaszkodástól, s leginkább az összes érző lény felé mutatott együttérzéssel írható le. A ragaszkodás fojtogatja mindkét felet, a valódi szeretet viszont felszabadít. Buddha az emberiség egészét szerette, az összes érző lényt, s részben ezért is hagyta el a királyi udvart, ahol hercegként a szüleivel és a családjával élt, s ezért nem is tért vissza. 50 évig tanított, miután megvilágosodott, s tanításaival rengeteg szeretetet és jóságot vitt az emberek közé. Ezzel sokkal, de sokkal többet segített az életében másokon, mint ha otthon marad a családjával. A valódi szeretet szempontjából tehát ez volt a helyes döntés. Egyébként Jézus is hasonlókat pedzeget, amikor azt mondja, hogy hagyd el atyádat és anyádat - ezzel szerintem nem azt mondja, hogy gyűlöld őket, hanem azt, hogy a fejlődéshez, a küldetéshez sokszor túl kell lépni a családi, személyes kötelékeken.