Végzős létemre most kezdjek el lógni?

A kérdés csak amolyan költői, a választ tudom, hogy nem lenne. Azért írok, hogy megpróbáljak segítséget kapni valakitől. Előre szólok, hosszú lesz, de muszáj leírnom mindent.

Először is, egy 18 éves lány vagyok, gimiben tanulok végzősként. Az osztályba sajnálatos módon nem sikerült beilleszkednem. Önbizalomhiányos vagyok, már akkor is az voltam, amikor 9. -ben idekerültem, de nem ennyire, mint amennyire itt azzá váltam. Már rögtön az elején csúfolódni kezdtek rajtam, ráadásul az orrom előtt. Én megpróbáltam közeledni mindenkihez. Például a padtársammal is beszélgetni próbáltam, erre ő két héttel később át ült máshova. Mondhatni, kitartó voltam, mert közel egy félévig próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Sikerült egy kisebb társaságot is találni, akikkel jól éreztem magam. Viszont tavasszal ők is el kezdtek röhögni rajtam, sőt, csak ők nevettek rajtam igazán (jóba lettek az osztályból két lánnyal, akik már azelőtt is gúnyt űztek belőlem). Na és akkor a kilencedik az így telt, a végén volt egy kisebb kibékülés, de ez tizedikre már sehol sem volt. Persze akkor már nem is próbálkoztam annyira, mert mindenhonnan csak az elutasítást kaptam. Vannak olyan osztálytársaim, akik leírtak maguknak egyből, és csak hallottam, hogy itt-ott csúfolnak. Azon, hogy milyen csúnya vagyok. Akkor még nagyon sok volt rajtam a pattanás, meg kövér is voltam. Most már használok alapozót és akkoriban el is kezdtem mozogni (habár mindig is mozogtam).

Szóval nem sikerült barátot találnom, köszönhetően annak, hogy csúnya vagyok és csendes. Persze, biztos az én hibám, hogy ilyen vagyok, de vannak ilyen emberek is, akik nem szeretnek a középpontban lenni. Amúgy vidám vagyok, imádok nevetni és minden ilyesmi, csak idegenek közt feszélyezve érzem magam.

Ha megláttak, akkor már rögtön mosolyra húzták a szájukat. Tudtam, hogy rólam van szó, nagyon sok mindent az orrom előtt mondtak el rólam.

Ebben a két évben még 4/5 volt a félévi és évvégi átlagom is. Bennem volt a bizonyítási vágy és az, hogy képes vagyok megváltozni. Aztán tizenegyedikre lefogytam 60 kilóra (70-ről). De a dolgok nem változtak. És tudtam, hogy már nem is fognak, mert két évnyi ismeretség után nem változhat meg senkinek sem a véleménye. Elismerem, néha dacból kihagytam egy beszélgetési lehetőséget, hogy én minek próbálkozzak már megint. A jegyeim is romlottak, előrehozott érettségit tettem, stb.

Most, a nyáron 163 centiről nőttem 12 centit, és híztam is sajnos. Sulira nem sikerült leadnom amennyit akartam. A nyáron még volt egy veszekedésem anyával, amikor közölte, hogy nem lehet mindenki szép. Ezt akármennyire is próbálom elhitetni magammal, hogy nem úgy gondolta, a szavai még most is csengenek a fülemben és ráadásul olyan körülmények között mondta, amikor nem érthettem félre semmit.

Az idei tanév is ugyanolyan, mint az előző volt. Alig beszélek valakivel, a mostani padtársam ki nem állhat, és ezt közölte is. Próbáltam vele megbeszélni, de azt mondta, nem én tehetek erről.

Egyedül érzem magam. Sokszor idegeskedek, már kétszer is rosszul lettem emiatt a suliban (szédültem, a lány, akinek szóltam, nem foglalkozott velem). A jegyeim most még nem olyan rosszak, de holnap matekból írunk, és mivel a szünet előtt beteg voltam, nem értek semmit. Tudom, hogy most azt kéne tanulnom, de úgy érzem, felesleges. A tanáraimon látom, hogy szánalommal néznek rám. Az ofővel lehet beszélni, de a többiek előtt ő is játssza az agyát.

Mivel az idei az utolsó évem a gimiben, a tanév elejére az is rátett egy lapáttal, hogy megijedtem az előttem álló feladatoktól. Azt se tudtam, hogy mi akarok lenni egy ideig. Persze mivel jó vagyok bioszból, pszichológiára akartam jelentkezni, de rájöttem, hogy nem szeretném azt csinálni: jelmeztervező szeretnék lenni.

Minden vágyam a külföldön tanulás. Erről a szüleimnek még nem szóltam, mert félek, mérgesek lennének.

Arról, hogy nem érzem magam jól a suliban, tudnak, de mindig csak legyintenek.

Már az idén egyszer lógtam, de nem buktam le. Nagyon féltem, hogy mikor fogok összefutni valakivel, de túléltem lebukás nélkül és megfogadtam, hogy soha nem fogok lógni. A soha viszont most megérkezett. Úgy érzem, nem bírom tovább és tudom, rinyálásnak tűnik. Én is utálom ezt, nem jókedvemből csinálnám és tényleg csak végső esetben, de úgy érzem, ez most eljött. És ez a gondolat megijeszt. Soha nem csináltam ilyet azelőtt, azt hittem, nem is fogok. Elhagytam magam, nem foglalkozok az iskolával sem. A héten semmire se tanultam, mert nem volt hozzá kedvem, ami tudom, idétlenül hangzik és lehet, most azt mondjátok majd, hogy lusta vagyok. De akárki is, aki volt ilyen helyzetben, annak tudnia kell, hogy egy olyan helyre bemenni nap, mint nap, ahol nem kedvelnek az emberek és ami már semmi újat nem tud nyújtani, az egész egyszerűen öngyilkosság.

A szüleimmel hiába beszélek. Egyrészről nem is szívesen mondok nekik, mert ezzel csak azt mutatom, hogy mekkora egy csődtömeg vagyok, másrészről hiába mondom, nem tesznek semmit.

Tudom, hogy a lógás nem célravezető. De el akarok menni ebből a suliból, vagy magántanuló akarok lenni. És úgy érzem, ennek csak úgy tudok nyomatékot adni, ha lógni kezdek, mert előbb utóbb úgy is megtudják a szüleim, és bár nem várom a napot, amikor majd leszidnak, de legalább majd rájönnek, hogy nem kell minden problémára legyinteni. Legalábbis most így érzem.

Azt is tudom, hogy 12.-ben az érettségi a cél, de mivel már változtak a továbbtanulási szándékaim, oda, ahova készülök (UK, ahova mindenképp beadom a jelentkezésemet, lesz, ami lesz), csak az érettségi eredményeket kérik, nem számít az évvégi jegy vagy ilyesmi.

Kérek mindenkit, ne ítéljen el azért, hogy ilyeneket írtam, de nem tudok mástól tanácsot kérni és nem tudom, mihez kezdjek.