Valaki aki jó irodalomból tudna segíteni a háziban?

1906 augusztusában Párizsban írta Ady ezt a költeményét. A vers az elégia határán járó búcsúdal.

Az élettől búcsúzás borongós hangulatát sugallják az első két strófa „történései”. Az Ősz (nagybetűvel!), a halál allegóriája (jelképe) nyár közepén, kánikulában „szökött be” Párizs forgatagába: „nesztelen suhant” Szent Mihály útján. A lombok halk rezdületlensége is erre a titokban való érkezésre utal. A tűnődő merengés állapotában (ezt a ballagtam ige érzékelteti) a költői lélekben könnyedén születő és hamar ellobbanó „kis rőzse-dalok” szintén valamiféle halálváró melankóliát sejtetnek. Az alliterációval kiemelt négyes halmozás (értelmező jelzők) – „füstösek, furcsák, búsak, bíborak” – játékossága még nem kelt riadalmat. Futó hangulatot sejtetnek csupán.

Az Ősszel való találkozás a vers második felében válik tragikus élménnyé. Olyasvalamit „súgott”, amitől „beleremegett” Szent Mihály útja, a lombok nyögni kezdtek, a fákról száraz, zörgő falevelek hullottak. Hogy mit közölt, mit súghatott az Ősz, az csak abból sejthető, hogy a lélek addigi melankóliáját a megdöbbenés váltotta fel. Az egyénben felrémlett a rút halál közelségének és kikerülhetetlenségének a rettenete. Az „én tudom csupán” mondat emeli ki ennek a felismerésnek a bizonyosságát.

A rettegve halálváró-búcsúzó hangvétel Ady életművében az uralkodó szólamok egyike.

Alliteráció: betűrím, a mássalhangzók összecsengése eredményezi, gyakori előfordulása a szókezdésben figyelhető meg („virágnak virága, világnak világa”).

Elégia: görög eredetű műfaj, disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő, tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált. A ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas költemény. Alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése