Van itt olyan aki olvasta Dosztojevszkijtől a Szelíd teremtést?

Mélyen tisztelt Fjodor Nyikolajevics!

Írok, mert úgy érzem muszáj írnom … máskülönben sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy elmondjam Önnek, mit érzek Ön iránt.

Higgye el, megpróbáltam Önben meglátni mindazt a sok jót, amit Ön tett velem, amit Ön érzett irántam. Hálás is vagyok ezért, nagyon is hálás. … de valahogy most úgy érzem, hogy itt az ideje elbúcsúznom magától, és búcsút venni mindattól, amik engem az Ön világához kötik.

Emlékszik-e arra, hogyan próbáltam Önt hidegvérrel megölni azon a bizonyos reggelen, mikor az ágyában aludt, vagy csak úgy tett, mintha aludt volna?

Emlékszik-e arra a perce, mikor Ön házasságot ajánlott nekem, és én elfogadtam az ajánlatát, csakis azért, hogy ne kelljen eltűrnöm mindazokat a sértéseket, amiket a nénikéimtől kaptam, mikor azok megpróbáltak hozzákényszeríteni egy vénülő, éhes boltoshoz, csakis azért, hogy a cselédje legyek.

Tudja-e Ön, mennyire szerettem volna, ha boldogságom akkor, az Ön jótéteményének köszönhetően beteljesedhetett volna. Mennyire akartam Ön boldoggá tenni, jónak és hűnek mutatkozni, magát a végletekig szolgálni, vagy engedi szeszélyeinek.

[…]

Sosem szerettem magát, sosem tudtam elfelejteni, hogy egy meggyőződéses, középszerű férfival éljem mindennapjaimat. Egy olyan „férfival”, aki nyíltan próbálkozott elvenni tőlem mindazt, ami még az enyém volt. Aki nemcsak zsarolt, fenyegetett, hanem még a szívem legtitkosabb vágyait is megölte.

Igen, Ön volt az Fjodor Nyikolajevics, Ön volt az, akinek kéjvágya odáig jutott, hogy addig erőszakoskodott, addig járt utánam, míg kénytelen voltan engedni az Ön nyomásának, hogy bűnös viszonyba keveredhessen velem, az Ön tizenhat éves asszonyával.

[…]

Amikor először jöttem házába, akkor még biztos voltam abban, hogy Ön nem az az ember, aki csak arra jó, hogy másokon élősködjön, hogy ártatlan teremtéseket megcsapoljon, megkárosítson. Akkor úgy véltem, hogy modora jó és alázatos, de most már … máshogy gondolom.

Ki kell, hogy mondjam, hogy gyűlölöm magát, gyűlölöm azért, amit tett velem, és gyűlölöm azért, amit még tenni fog, vagy tenni akar velem. Utálom magát, és kérem engedje meg, hogy érzéseimet úgy fejezzem ki Ön iránt, ahogy azt Ön leginkább megérdemli.

Én most visszaadom azt, amit Öntől kaptam, visszaadom úgy, mint azt a Jóságot, amit én magamnak kívántam Ön helyett: a hitemet.

[…]

Elhatároztam, hogy véget vetek életemnek, véget mindannak, ami még az enyém maradt. Kérem, legalább ezt az élvezetet hagyja meg nekem, hogy saját sorsomról saját magam dönthessek. Majd a túlvilágon eldől, hogy jól, vagy rosszul cselekedtem. Ne ítéljen el Ön vétkemért, mert tudom, hogy vétkezem.

Talán, ha úgy bánt volna velem, ha nem követ el aljasságot, nem emlékeztetett volna a kötelességemre, talán akkor visszatérne a józan eszem, és nem kerülnék abba a szorongatott helyzetbe, amiben most vagyok. Sem Ön, sem más nem fog követni azon a hosszú úton, ami még előttem áll.

az Ön kedves Lizenykája

Megpróbáltam Dosztojevszkij stílusában megfogalmaznom a fiatal lány mondandóját. Ő még csak tizenhat éves, fogalma sincs a szerelemről, kevés élettapasztalattal rendelkezik.

Mivel a kisregényben sem a férfi, sem a nő nevét nem tudjuk meg, helyettük fiktív neveket találtam ki. A kihagyások is szándékosak a szövegtestben, hiszen a tinédszer szókincse sem lehetett nagyon gazdag, véleményem szerint nehezére eshetett volna egy hosszabb levelet ékes szófordulatokkal megfogalmaznia.

Próbáltam segíteni, bár ahogy látom a kérdésed már idejétmúltnak tekinthető.