Minimum 3 oldalas fogalmazás, de mit és hogyan?

Ady Endre szerelmes lírája

- 1877-1919

- Ady életében a két legfontosabb nő Léda és Csinszka

- sok műnek a múzsái is

- Ady számára a szerelem a legfontosabb érzés

- azt vallja, hogy az irodalom és az élet szoros kapcsolatban áll

- csak megélt eseményekről érdemes írni

LÉDA-VERSEK

- Diósy Ödönné Brüll Adél = Léda

- 1903-ban ismerkedtek meg

- Ady és Léda kapcsolata kezdettől felvállalt

- Léda házas volt, zsidó, és idősebb is

- de Lédában rejlett a menekülés vágya

- önálló ciklusa rendezte a verseket

- ezeket a verseket Ady zsoltároknak nevezi

- zsoltár: egyházi ének, szertartáson énekelték az istenekhez vagy szentekhez

- a nagy szenvedély és az áhítatos életvágy szólalt meg Léda-zsoltárokban

- Adyt valódi szerelem fűzte Lédához

- lázadás is volt ez a szerelem

- Ady és Léda is túl sokat várt ettől a kapcsolattól

- elválások és egymásra találások sorozata volt ez a kapcsolat

- a Léda versekben a szerelmi érzés, a nyugtalan szomjazás, a soha be nem teljesülés hangzott fel

- szerelmükbe a hiányérzet fészkelte be magát.

Az én menyasszonyom

- 1900

- Az én menyasszonyom című mű, még jóval Lédával való kapcsolata előtt készült

- Szerelmes líra→Léda

- Ady szerint mindörökké való összetartozás, angyalarc, kőtábla→10 parancsolat kőtáblája, blaszfémia

- A „Mégegyszer” című kötetben is szerepelt és az „Új versek” Léda ciklusában is

- a hagyományos polgári értékekkel szemben hirdeti a testi szerelmet

- az utcalányokkal tartott kapcsolatot

Héjanász az avaron

- 1905

- Szerelmi líra (Balassi, Csokonai) →férfi nő kapcs, ezt jelképezi a galambpár, de ebben héják vannak – metafora

- Ady és Léda a héjapár

- 3 db 4 soros versszakból áll

- legnagyobb újítása a testi szerelem bemutatása

- a téma kedvelt motívuma a csók

- szerelem évszaka a tavasz és a nyár de itt az ősz a szerelem évszaka

- Tavasz, Nyár, Ősz - szimbólumok - nagy betűk miatt

- évszakok váltakozása → körkörösség

- ennek a kapcsolatnak fejezi ki az ellentmondásosságát minden kép és jelenet

- lefelé, majd felfelé hanyatló íve van a költeménynek

- az érzelmi labilitás → héjapár harca jól tükrözi

- hanghatások: galambturbékolás, madárcsicsergés

- kellemetlen hangok

- szenvedés, szomorúság, bánat

- „utolsó nász” → elmúlás

- egymás húsába tépő madarak

- felborzolt toll: ez egy vad szerelem, amelyről a mű szól, ezt támasztják alá az igék

- Léda és Ady kapcsolata is ilyen, egymást marcangoló héjapár

- „űzve szállunk” : nincs megnyugvás, nincs harmónia a kapcsolatban

- következmény: a viszony kudarcra van ítélve, lehetetlen a közös jövő

- a közvélemény szemében is teljesen elítélendő volt ez a kapcsolat

Lédával a bálban

- 1907

- Vér és Arany című kötetben jelenik meg

- a cím azt sugallja, hogy ez tényleg megtörtént, de ez nem történt meg, nincs életrajzi háttér

- ez a mű tükrözi a legpontosabban, hogy hogyan vélekedik róluk a közvélemény

- feszültséget kelt, hogy a mű címe és a tartalma ellentétben áll

- hangokra épül

- párokról van szó

- fények váltakozása, és ezzel párhuzamban a színek is

- „rózsakoszorú” →párok, színek

- párok→”boldog mátkapárok”, „fekete”

- hangok: „sikolt a zene”, „szél zúg”, „csend”, „néma”, „bús csönd”, „elhal a zene”; - fények→lángok, sötét fátyol

- hangulat→”boldog, víg, rettenve, bús csend, sírva, hervadt, dideregve”

- ezek ellentétekre épülnek

- a fekete pár megjelenése kavar fel mindent

- világos sötét lesz, a meleg hideg lesz, a boldog dolgok bánatosak lesznek, ami hangos volt, halk lesz

- ez a lírai én lelkében történt csak meg, ahogy minden elromlott

- Ady Léda viszonya nagyon erőteljes, de pusztító az ő számukra, a mű alapján

Örök harc és nász

Lédával való kapcsolatára utal

- „mea-kulpa” - megbánni a bűnöket

- nem olyan rejtélyes mint a Lédával a bálban

- nyitottabb megfogalmazás

- ambivalens érzések

- amikor az ember egy dolgot több félek éppen is meg tud élni, egyszerre van kétféle érzés

- ilyen Ady és Léda szerelme

Elbocsátó szép üzenet

- 1912. május

- kapcsolat lezárása

- ez egy végső búcsúvers

- Ady évek óta készült rá, de újra és újra folytatni kényszerült

- durva hangúra sikerült, ezért engesztelésül születik még egy mű (Áldásadás a vonaton)

- a verssel porig alázza Lédát

- Léda mellett Ady nem mindig volt hűséges

- mindentől megfosztja Lédát

- egyenlőtlen közös sors

- Az egész kapcsolatban Ady a fontos, Léda egy jelentéktelen senki

- 1. vsz.

- önmagához való felszólítást fejez ki

- szinte könyörög, hogy sikerüljön a szakítás, talán ezzel magyarázható a sok durva kifejezés

- „varász” : ez jelzi azt, hogy mit is érez igazán Léda iránt, de hogy ez az utolsó legyen, azért szükséges a bántás

- szükség van a versre, mert Léda mindig reménykedik a visszafogadásban

- „százszor – sujtottan” – önmagát jellemzi megbánotottan, megviselten, letörve

- megpróbálja elfelejteni – a szakítás legegyszerűbb módja

- nemcsak a közvetlen kapcsolatot akarja Lédával megszakítani, hanem szívéből és fejéből is ki akarja űzni

- sok mindent kell elfelejteni, mert sok minden van, ami hozzá fűzi

- „vedd magadra” – sejteti, hogy Lédának is nehéz lesz a feledés

- a hangja szinte észrevétlenül változik, ridegebb lesz

- 2. vsz.

- utalás arra, hogy már korábban kellett volna szakítaniuk

- okokként nem valódi eseményeket próbál felsorolni, mintha érzelmileg próbálná ellökni Lédát

- megpróbál érzéketlennek és ridegnek mutatkozni

- 3. vsz.

- csupán régen volt elfogadható ez a kapcsolat

- költő szerint Léda változott annyira, hogy számára már nem vonzó

- a Léda-versek a szereplíra darabjai

- énközpontúság jellemzi Adyt

- addig nem ismeri a világot, amíg nincs tisztában önmagával

- énköltészet fontos eleme, mindaz átélt élmény legyen, amiről ír

- a Léda zsoltárok valódi élményekről szólnak

- 4. és 5. vsz.

- a lélekben zajló változások visszafordíthatatlanná teszik a kapcsolatot

- a korábban büszke, céltudatos asszony saját személyiségét adja fel, hogy Adyhoz tartozzon, így a költő számára a megalázkodó, bosszúra vágyó asszony inkább gyűlöletes

- sokszor emlegeti, hogy Brüll Adél csak Adyval válhatott Lédává

- azt titkolja el ebből, amit ő kapott az asszonytól, pedig sokat kapott

- az utolsó vsz. képe visszakapcsol az elsőhöz

- a hagyományos virág metaforát szokatlanul használja Ady

- „régi hervadt virág” – a költemény egyik legsúlyosabb sértése

- fohászkodás: Ady a sorshoz fohászkodik, hogy útjaik végleg szétváljanak

Valaki útravált belőlünk

- a szakításról szól→ez nem örömteli

- közel egy évtizedig együtt volt Léda és Ady

- a mű a hiány érzéséről szól

- vki megszűnt létezni

- „az asszonyrész kivált”, „megözvegyedtünk”, „ összetartó rész” (Ady és Léda)

- ez mikor végetér, onnantól csak a hiányérzet van

- ez egy szakítás utáni versnek tűnik ám Ady egy hónappal az Elbocsátó szép üzenet megírása előtt fogalmazta ezt a verset

- Az Elbocsátó… -tel zárták le kapcsolatuk Adyék

CSINSZKA-VERSEK

- Boncza Berta = Csinszka

- 1915. március 27. – Összeházasodott Adyval

- ez egy kései szerelem

- ekkor Ady egészségi állapota is folyamatosan romlott (1919-ben el is hunyt)

- ezeket a verseket egy szándékolt egyszerűség jellemzi

- a letisztult szerelemről, a magánytól való félelemről szólnak

- kapcsolódnak a háborús költészethez

- a versekből hiányzik a Léda-versekre jellemző szenvedélyes vadság

Őrizem a szemed

- 1916. január

- háború alatt íródott

- népdal szerű egyszerűség

- az öregedő költő szerelmi vallomása

- itt Csinszka személyisége a háttérben marad

- kettős természetű

- Ady már beteg → gyengülő állapot

- korkülönbség Csinszkával

- lassú, elmúlás → ez jellemző a versre

- gyengédség, odaadás

- Csinszka és Ady viszonya → szeretet, ragaszkodás, boldogság

- 2.vsz. metafora: Ősi vad retteg, riadt

- megtörik az 1.vsz meghittsége

- 3. vsz ugyanaz mint az 1., de átértelmeződik

- a szeretet nagy kinccsé válik

- 4. vsz egy szerelmi vallomás

Nézz Drágám, kincseimre

- szerelmes és létösszegző vers

- rímek monotonná tehetnék a verset

- néhány gondolatban összefoglalja a költő az eddigi költészetét

De ha mégis?

- 1. vsz. – közös megmaradás a cél

- 2., 3. és 4. vsz. – a társra való ráhagyatkozás, a benne való bizalom szólal meg

- 4x ismétli, hogy „Tarsd meg”

- 5. vsz. már csak a kérdés hangzik el "Karolsz még drága kicsi társam?".

- a lírai én helyzete bizonytalanná válik

Í a hovatartozás igénye szólal meg.

-6. vsz. - lehetőségként fogalmazódik meg a halál gondolata: "Ha megyek "(ha meghalok szinónimájaként értendő)

- tehát az első versszak még reményt fogalmaz meg: a túlélés, a megmaradás reményét

- Az utolsó versszakban már szinte nyoma sincs a reménynek

- a tragédia érzet kerekedik felül, de a vers hangulata még nem tragikus, hanem elégikus

- több költői eszköz enyhíti a tragédia érzetet

- igék helyett névszók vannak

- többségében egyszerű a nyelve, a köznapi beszédhez áll közel

- a népi siratókat idéző jajgatás is az egyszerűséget húzza alá.

- felfokozott zeneiség

- a rímgazdaság

- a háromszoros strófa szerkezet szintén tompítólag hat

- főként a gondolatiság: a párhuzamok, a társjelenléte, a tegnap jelenléte szól az elégikus magatartás mellett.

Őszikék

Még 1856 őszén kapott Arany János Gyulai Páltól egy kulcs¬csal zárható „kapcsos könyvet" (un. emlékkönyvet). 1877 nyarán „ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget legnéptelenebb útjain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce...

A költő csak a maga kedvére dalolgatott, verseit nem szán¬ta a nyilvánosság elé. Ez a szándéka nem valósulhatott meg teljesen.

Arany nem ok nélkül húzódozott a nyilvánosságtól: mások ezek a költemények, mint amilyeneket az irodalmi közvélemény várt tőle. Nem csatlakoznak ezek sem¬miféle irodalompolitikai programhoz, irányzathoz. Szerző¬jük nem kívánja vállalni bennük a „nemzeti költő" szerepét. Csupán az „ihlet percét" megragadva akarja formába önteni azt, amit egy-egy pillanatnyi benyomás kivált a lélekből. Egyetlen politikai, hazafias vers akad közöttük, A régi panasz, de ez is a jelen társadalmi „rohadásától" való elfordulás mélységesen kiábrándult megnyilat¬kozása. - Műfajai a régiek, a kipróbáltak (balladák, életképek, elegico-ódák, dalok stb.), de az igazán új az elrejtőzés által le¬hetővé tett őszinteség és szabadság. Bátrabban fordul belső világába, emlékeihez, szorongásaihoz.

Az egész verscikluson végig ott érezhető az elhibázott élet, az elmulasztott lét s az elmúlás, a búcsúvétel tragikus sejtel¬me. Mégsem szabad az Őszikéket csak egy lemondó öregem¬ber (60 éves ekkor!) hattyúdalának tekinteni, ez a ciklus ugyanakkor egy magát és költészetét megújító lángelme remeklése is, ahogy 12 év néma hallgatása után újra kivirul.

Epilógus Az Őszikék legtöbbet emlegetett, talán legjellemzőbb alkotása az Epilógus (1877. július 6.). Arany ugyan megírásakor „végszó"-nak szánta, mégsem az, gazdag termés következett még utána. Ennyi személyes, sőt titkolt érzés és mondanivaló ilyen közvetlenül még soha nem szólalt meg költészetében, ezután is csak nagyon ritkán.

Induljunk ki a versformából! A páros rímű felező nyolca¬sok, melyek a hagyományos dalforma megszokott sorfajai. szelíd, könnyed, dalolható érzelmeket ígérnek. A strófák har¬madik sora azonban csupán egyetlen ütem, fél sor, félben ma¬radt sor, s ez minduntalan megtöri a dallamot: megrendültséget, érzelmi feszültséget visz a vers hangzásvilágába, s arról vall: nem könnyed, fesztelen érzelmek uralkodnak majd a költeményben.

A vers szerkezeti tagolódását egyértelműen kijelöli a költő ,^Az életet már megjártam" nyitó sor (egy ízben egy szóval módosított) megismétlésével: a 15 szakaszból álló alkotás há¬rom, arányos (5-5 strófás) egységből áll. Ez a három szerke¬zeti egység három különböző idősíkban helyezkedik el.

Az első öt versszak (1-5.) ideje a múlt. A már idézett kez¬dő sor - a maga múlt idejével - a végleges befejezettséget, az élet lezárultságát hangsúlyozó elégikus sóhaj. Hatásos hang¬ütés is egyben: metaforikus tartalmánál fogva kiindulópontja a további, egymáshoz kapcsolódó képeknek. Az élet leélése azonosul az élet-országúton való haladással, melynek vége. úticélja a halál. Sokan haladnak ezen az úton - gyalog, hintón. omnibuszon; nem sokat törődnek egymással, lenézi, olykor bántja az egyik a másikat; a hintón robogók nem veszik észre azokat a kis virágokat, amelyek az útszélre sodort gyalogosok vigaszai. - Erre az első részre látszólag a humorba bújtatott derű, az önironikus mosoly, a kiegyensúlyozottság, a hetyke. önérzetes fölény („Nem törődtem bennülővel...") és a bajokon, csapásokon felülemelkedő sztoikus bölcsesség jellemző („Félre álltam, letöröltem" - „Hiszen az útfélen itt-ott..."). De az erős képgazdagság, a többszörösen áttételes képsor azt sugall¬ja, hogy az idillinek tűnő felszín mögött egyelőre titkolt megrendültségek, visszafojtott indulatok és keserűségek hú¬zódnak meg (az útszélre sodró szegénység, sértések, megalá-zások szó nélküli tűrése; keserű belenyugvás a kudarcba; ámí¬tó önvigasztalás stb.). -A játékos ismétlések (megjártam -jár¬tam; gyalog jártam -gyalog bizon), a köznyelvi, társalgási fordu¬latok (bizon, legfölebb, egy a lelkem), a modern nagyvárosi éle: sajátos szavai (omnibusz, lócsiszár) s a különös szókapcsolatok és metonímiák (kevély fogat, fényes tengely, cifra bak) is hozzájá¬rulnak ahhoz, hogy olyan többértelmű - derűs is, megren¬dült is - ez a szerkezeti egység.

A második rész (6-10.) idősíkja a múlthoz kötött jelen. A 6. versszaktól kezdve hangváltás történik: az eddigi derűs felszínt izgatott, elégedetlen kifakadás, közvetlen, áttétel nél¬küli megnyilatkozás töri szét. A költő (a versben megszólaló az élettől nem kapta meg azt, amit várt. Része volt címben, hírnévben, elismerésben, holott épp ilyesmikre nem vágyott. S pont a hírnév és az elismerés, a „pályabér" váltja ki belőle az „örök kétely" mardosását, a lelkiismeret-furdalást, mely „égett.

mint Nessus vére". A roppant szerénység feltárulása, az önma¬gában és tehetségében való örökös kételkedés - eddig tit¬kolt - megvallása hívja elő ebben a részben az egyetlen me¬taforát („titkos métely") s az egyetlen hasonlatot („pályám bére égető, mint Nessus vére"). Az a kétely gyötri, hogy műveivel megérdemelte-e az elismerést, s az az önvád, hogy (epikus) alkotásait nem fejezte be, ,/élbe-szerbe" maradtak.

A harmadik szerkezeti egységhez (11-15.) fűződő idősík a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövő. A panasz hangja ezúttal is leplezetlen, itt is kevés a költői kép (kivétel az utolsó szakasz), bár mind az öt strófát átszövi vala¬mi rejtett többértelműség. A független nyugalom, a csöndes fészek falun (Nagyszalontán), a munkás, vidám öregség ed¬dig csak ábrándos vágyálmok maradtak. A tragikus élet iró¬niája, hogy mindezeket csak akkor kaphatta meg, amikor már nem tud velük mit kezdeni, a halál közelében. A kétségbe¬esett, remény nélküli lemondás szétfeszíti az utolsó strófa formáját: a versszak ötsorossá bővül. A toldaléksort - „Bár kalitja már kinyitva" - több poétikai eszközzel emeli ki a többiek közül: a többi sorral nem rímel; a két ütem (egy ma¬gánhangzó kivételével) hibátlan mozaik-rímpárt alkot, s alli-teráció is („k" hangok) található benne. Mindehhez hozzájá¬rul a nagy erejű metafora: az ország legünnepeltebb költője a „rab madár" képével fejezi ki saját léthelyzetét. [MolnárJános elemzésének felhasználásával -1. m.]

A tölgyek alatt A Margitsziget csöndes békéjében, terebélyes tölgyek hűvös árnyékában született meg ez a vers 1877. augusztus 5-én. A magát aggastyánnak érző költő, mintha halála előtt állna, visszafelé éli át életét. A merengő tűnődésben - el-elszakadva a jelentől - egyre több kisebb-nagyobb derűs jelenet merül fel a gyermeki múltból, s egybemosódnak az idő és a tér síkjai.

Keresztrímes, nyolcsoros versszakok alkotják ezt az elégikus életképet. Maga a strófaszerkezet nem új, annál meglepőbb viszont a verselés oldottsága, „szabálytalansága", valamiféle előre kigondolt ritmusterv hiánya. Az iskolás skandálás jegyében rá lehetne fogni, hogy anapesztusi sorokból épül fel, ugyanakkor gyakoriak benne az ellentétes lejtésű daktilusok is. Valójában Arany a kötöttségektől elsza¬kadva újfajta verszenével kísérletezett Nagykőrös óta. Sorai¬ban a „pergetett szótagok", a váratlanul felbukkanó choriam-busok (— u (j —) teremtenek egyfajta lebegésszerű, nem zakatoló ritmust, mely jól illik a mondandóhoz: nemcsak az emlékek fel-felbukkanásához, hanem a Duna hullámainak csobbanásaihoz is.

A refrén mind a nyolc strófa élén megtalálható (ez is új¬donság). Ez a kezdősor tömény hangulatú, impresszionista helymeghatározás, s tagoló és összekötő feladatot is ellát. Vé¬gigvonul az egész költeményen, mint ahogy jelen vannak a tölgyek a múltidézés minden mozzanatában.

Az indító verssorok színjátékában (kék ég - zöld lomb -arányló napsugár), az egymásba vegyülő fényárnyékban meg¬indul a tér és az idő határainak feloldódása.

A második szakasz „oly otthonos itten!" felsóhajtása a jelenre vonatkozik ugyan első olvasásra, de közvetlenül idézi fel az igazi otthon, a szülőfalu, a család, az iskolás társak képzetét, han¬gulatát. Köztük a hajdani gyerekcsínyek részleteit: a tölgy su-darán mászó süldőgyerekek madárfészket rabló élményvilá¬gát, a falusi kisközösség életének egy-egy epizódját (2-3. vsz.). A „gyermeki önző kort" felváltó ifjúkori ábrándok a ké¬sőbbi kietlenülő férfikorba „rántják" az emlékezőt. A most felderengő múlt képei elszürkülnek, fájdalmas mélabúval színeződnek át. Volt olyan életszakasz is, ahol az otthont, az idillt, a régit jelképező tölgyek is csak tengve, tunyán virultak (4-5. vsz.).

A következő két szakasz egyszerre visz a jelenbe, a múltba s a kikerülhetetlenül közelítő jövőbe. A „még most is" időhatá¬rozó úgy utal a jelenre, hogy egyúttal - évtizedeket átívelve -felidézi a múltat is. Újra a régi gyermekkori képek bűvölik el az ábrándba merülőt. A parkon átzörgő „hűsebb fuvallat" mintha a közelítő tél előszele lenne; a rebbenő szemű felhők könny-cseppjei mintha a kikerülhetetlen vég rettenetét siratnák. A „hazasietés" is többletjelentést sugall: hazasiet alkonyatkor a nagyszalontai - védett-óvott - kisfiú, hazasiet a hűvösödő alkony elől a versben megszólaló idős ember, de ez a haza a hetedik strófa végén már arra a másik hazára, a halálon túlira is céloz. Jobb ott annak, „ki vén, ki beteg".

Az utolsó versszak már szívszorító „végrendelkezés". Eb¬ben Arany roppant szerénysége, a boldog gyermekkor után kö¬vetkező, elrontottnak hitt élet tragikus tudata, a földi léttől való búcsúzás megrendültsége zsúfolódik össze. De a tölgy-fejfa szimbólumában benne rejlik a „népi sarjadéknak" a magyarsághoz, a hazához, az egyszerű emberekhez való ragaszkodása, hűsége s az elhatárolódás a hetyke, fennhéjázó gazdagoktól.

Tengeri-hántás (1877. július 15.) című költeményének szereplői a szokástörvényt megsértve halállal, illetve tébollyal tetézett öngyilkossággal bűnhődnek: Tuba Ferkó elhagyja a megesett szeretőjét, Dalos Esztit, mikor Ferkó a leány öngyil¬kossága után visszatér falujába, a lelkifurdalás beteggé, hold¬kórossá teszi, s a templom tornyára felmászva lezuhan.

Ez a ballada is a többszólamú szerkesztés remeke Az első és az utolsó versszak kerettörténetének elbeszélésébe egy másik elbeszélés iktatódik. Ezt a tengerihántás egyik- fel¬tehetően idősebb - résztvevője meséli a fiatalok okulására. A cselekményt előadó strófák utolsó előtti, rímtelen, gondo¬latjelekkel is elkülönített sora meg-megszakítja a mesemon¬dás folyamatát: egy-egy kiszólás, figyelmeztetés hordozójává lesz. Az öreg (a mesélő) vagy valaki más rászól a fiatalokra vagy felfigyel valami külső jelenségre, amely mindig szimbo¬likus kapcsolatba hozható a mesével. Tuba Ferkó és Dalos Eszti múltbeli szomorú történetébe a kiszólásokon keresz¬tül ékelődnek be a jelenre vonatkozó utalások, az utolsó, a ke¬retversszakban viszont a múlt következménye válik jelenne a mesét hallgató fiatal legények, leányok dideregve figyelik a fölöttük repülő halott szerelmesek kísérteties muzsikáját.

A Vörös Rébék (1877. szeptember 26.) falusi története is i reális valóságot keveri babonás elemekkel, naiv látomásokká Vörös Rébék (Rebeka) hol mint varjú, hol mint vén boszor¬kány, kerítőasszony jelenik meg, aki házasságtörésre csábi egy szép menyecskét, „a Sinkóék cifra lányát, a Terát". Az asszony hűtlensége kettős gyilkosságba kergeti a férjet, Pörgf Danit, akit végül elér a törvény büntetése. - A címszereplő démoni alakváltozásai, az epikus és párbeszédes részek sejte¬tő elhallgatásai virtuóz bonyolultságot adnak a balladának Fokozza ezt a bonyolult összetettséget a refrén, a sátán „Hess, madár!", melyet legtöbbször az elbeszélő, néha a törté¬net valamelyik szereplője kiált el. Lehetséges, hogy olyk hallgatóság riadalmát közvetíti a refrén. Az utolsó strófában jelenné válik az indító szakasz múlt ideje. A vers szimboli¬kája értelmében tehát az ártó Gonosz halhatatlan, nem lehet elpusztítani: hatalma időtlen, „vég nélkül" itt van közöttünk. A védekezés ellene eléggé reménytelen.

Legnépszerűbb, legtöbbet szavalt balladája a Tetemre hívás (1877. október 27.). A halva talált Bárczi Benő apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös az, akire a legkevésbé es¬hetett a gyanú: ifjú menyasszonya, Kund Abigél. Alapja egy középkori istenítélet: az a hit, hogy a halott sebe újra vérezni kezd gyilkosának jelenlé¬tében. A kacér enyelgés tragédiához vezetett, a büntetés itt is a megtébolyodás

Az "Őszikék"

benne lehetnek a magyar

érettségiben -