Arany virágcserép. Ki tudja ezekre a kérdésekre a választ? . Mi történik a bodzafa alatt a "másik valóságban" és a valóságban? mi a virágcserép rendeltetése szerepe a műben?

Az első kérdésre van válasz (azért olvasd el a művet)

Tul képpen "megbűvöli" az egyik kígyócska

A regény főhőse, Anselmus diák félszeg, ügyetlen,

lény, akinek a valóságos világban semmi sem sikerül.

Minden tette balul üt ki: vajas kenyere mindig vajas felére esik, új ruhájára már elsô alkalommal foltot ejt, vagy valamilyen átkozott szeggel kiszakítja; ha egy előkelő udvari tanácsosnak vagy egy hölgynek köszönni szeretne, vagy a kalapja repül ki kezébôl, vagy megbotlik a sima földön, és szégyenszemre hasra esik.

Most is a kedves áldozócsütörtököt akarta volna megünnepelni a Linke-féle sörözôben, de pénz nélkül maradt az almás kosárba való végzetes lépése folytán. Pedig szívesen elidôzött volna az ünnepre pompásan kicicomázott lányok körében, találkozhatott volna Paulmann segédtanító idôsebbik leányával, az igen csinos, viruló, tizenhat esztendôs Veronikával.

Anselmus szerelmes a hiú Veronikába, s a kislány is arról ábrándozott, hogy a diákból egyszer még udvari tanácsos is lehet, ahogy Heerbrand irattáros megjósolta.

Az ünnepi vidám szórakozásból semmi sem lett;

Anselmus keserűen kisomfordál a város szélére, s megpihen az Elba-parti úton egy bodzafa! alatt.

Itt azonban különös dolog történik vele: három, zöld-aranyban ragyogó kígyócska játszik, tekergőzik

a lombok között kristály csengettyűk csilingelésével társalogva.

Anselmus az egyik kígyó gyönyörű sötétkék szemébe beleszeret, s a legnagyobb gyönyörűség és a legmélyebb fájdalom sohasem ismert érzése járja át a szívét.

Ettôl kezdve még sivárabbnak érzi a maga szűkös világát, a hétköznapok megszokott, monoton, lélekölô tevékenységét.

"Érezte, hogy valami ismeretlen érzés mozdul meg bensejében és gyönyörűségteli fájdalmat okoz neki:

és ez a fájdalom tulajdonképpen a vágyakozás, amely

az embernek más, magasabb rendű létet ígér."

Anselmus számára a szerelem nyitja meg az utat a magasabb rendű értékek világa felé, s vágyai csak a képzelet teremtette csodás tündérbirodalomban valósulhatnak meg. Megtudja ugyanis, hogy a három aranyos-zöld kígyó munkaadójának, Lindhorst levéltárosnak a három elvarázsolt lánya, s ô valójában

a legfiatalabbnak, Serpentinának kék szemébe szeretett bele. "De a magasabb rendű életben a boldogság csak harcból fakadhat" – magyarázza a diáknak a levéltáros. "Ellenséges erôk rohannak majd meg, és a gyalázattól és romlástól csak az a belsô erô menthet meg, amellyel a támadásoknak ellenszegülsz… Hűségesen ôrizd ôt lelkedben, ôt, aki szeret téged, és akkor megláthatod az arany virágcserép valamennyi mesés csodáját, és boldog leszel mindenkoron."

Serpentina világosítja fel kedvesét, hogy Lindhorst levéltáros valójában nem emberi lény, hanem szalamandra.–

És újra csak megcsodálhatjuk az író színes képzeletének korlátlan csapongását a "levéltáros" történetét olvasva. – Az ôsrégi idôben Atlantisz csodaországában

a hatalmas szellemfejedelem, Phosphorus (foszforusz) uralma alatt ez a szalamandra forró szerelemre gyúlt a liliom leánya, a szép kígyó iránt.

Amint karjaiba zárta szerelmesét, a kígyó hamuvá lett, hamvaiból egy szárnyas lény született, és tovasuhant a levegôbe. A szalamandra az elkeseredés tébolyában feldúlta Phosphorus kertjét, ezért a szellemfejedelem arra ítélte, hogy "a nyomorúságos emberi létbe belemerülve el kell viselnie az emberi élet szorongattatásait".

A szalamandra csak akkor térhet vissza testvéreihez, csak akkor vetheti le emberi terhét, ha mindhárom lánya rátalál egy-egy olyan gyermeki, költôi lelkületű ifjúra, akiben a kígyócska szerelme fel tudja kelteni a távoli csodás ország sejtelmét.

Ha ez az ifjú meg tud szabadulni a közönségesség terhétôl, ha a szerelemmel együtt izzón és elevenen kivirágzik benne a hit a természet csodáiban, sôt saját létében e csodák között, akkor az arany virágcserépbôl kivirágzik a szép liliom, egybekelhet kedvesével, s boldogan élhetnek majd Atlantiszban.

Anselmusnak is, Lindhorst levéltárosnak is ôsi ellensége az a démoni gonosz lény, mely "létét a fekete sárkány szárnyából lehullott toll és egy marharépa szerelmének köszönheti". Ez a boszorkány az emberek között azonos azzal a kofaasszonnyal, akinek kosarait Anselmus áldozócsütörtök napján felborította, azonos Veronika egykori dajkájával, aki most javasasszony és varázslónő.

Ez a varázserő képes ideiglenesen eltántorítani Anselmust Serpentinától. Néha úgy érzi, hogy valami hirtelen rászakadó idegen hatalom ellenállhatatlanul vonzza az elfelejtett Veronika felé, s ilyenkor szívbôl nevetnie kell bolond képzelôdésén, hogy egy kis kígyóba szerelmes, és szalamandrának vél egy jómódú titkos levéltárost.

Hűtlenségének, hitvány kételyeinek büntetése, hogy kristálypalackba zárták: azaz visszazuhant a nyárspolgári lét kicsinyes keretei közé, kihullott a magasabb rendű értékeket hordozó szellemvilágból.

A tiszta, fogékony lelkű Anselmus szenved ebben az állapotban, míg mások, a többiek, akik szintén palackba vannak zárva, nem is érzik a nyomasztó fogságot balgaságuk, közönséges gondolkodásuk miatt.

A bűnhôdés nem tarthat sokáig, hiszen Anselmus véglegesen már nem lehet a kispolgári lét szürkeségének foglya. "Higgy, szeress, remélj!" – suttogja neki Serpentina, s ez a hang besugárzott Anselmus fogságába, míg végül is a palack széthasad, és a bájos, szeretetre méltó Serpentina karjaiba vetheti magát.

Anselmus kitartó állhatatosságával, hűségével, a hit, remény és szeretet hármas erényével véglegesen elnyeri Serpentina szerelmével együtt a költészet és a szépség mesebeli birodalmát, Atlantiszt.

Övé lesz az arany virágcserép, s kedvesével felhôtlen boldogságban élhet.-