Normális ez az elbizonytalanodás?

Mióta az eszemet tudom, másokon akarok segíteni. Kristálytisztán emlékszem, hogy mikor óvodában az óvónő megkérdezte, hogy ki mi lesz, hogyha nagy lesz, akkor azt mondtam, hogy szakács. Csak később jöttem rá, hogy nem a főzés szeretete miatt gondoltam ezt, hanem mert akkoriban a segítségnyújtás azt jelentette a fejemben, hogy édesanyámnak segédkezek a konyhában főzni.

Ehhez a segíteni akaráshoz már általános iskola felső tagozatában hozzájött a természettudományok iránti szeretet, a matektól kezdve, a fizikán át a biológiáig mindegyiket nagyon szerettem és szeretem a mai napig a földrajz kivételével. A segíteni akarást összekapcsoltam a természettudományok iránti szeretetemmel, így úgy gondoltam, hogy nekem az egészségügyben a helyem.

Hogy azon belül is melyik részén, az nyolcadikos koromban kristályosodott ki bennem, mikor megtudtam, hogy a mentőautók milyen személyzetből állnak, és hogy az egyes szakembereknek mi a dolguk a mentésben. Teljesen beleszerelmesedtem a mentős hivatásba, mindenáron mentőorvos akartam lenni, így egy biológia-kémia tagozatos gimnáziumba jöttem tovább, tehát ezt a két tárgyat már kilencediktől fogva emelt szinten tanulom.

Azonban a környezetem még kilencedikben lebeszélt mind a mentőzésről, mind az egészségügyi ambícióimról a magyar egészségyügy nem túl kecsegtető helyzete miatt. Mivel nagyob szerettem/szeretem a matekot és a fizikát, sőt fizikából még versenyre is jártam, így úgy gondoltam, hogy valamilyen műszaki szakra megyek tovább, pl gépészmérnök, járműmérnök, mechatronikai mérnök. Azon is gondolkodtam, hogy mivel a kémiát is nagyon szeretem, valami olyan szakot választanék, ahol össze tudnám kötni a kémia iránti szeretetemet a műszaki érdeklődésemmel, például egy vegyészmérnöki vagy anyagmérnöki szakon.

Tizedik évvégén volt lehetőség leaadni a biológia-kémia tagozatot, és felvenni helyette bármilyen másik tantárgyat fakultációra, amit emelt szinten tanulunk onnantól. Azonban pont ekkor ütötte fel a fejét a koronavírus Magyarországon elsőnek, így ebben az időszakban elég sok figyelem összpontosult az egészségügyi dolgozókra, akiket én csodálattal néztem és nézek is a mai napig. Ekkor jött az ötlet, hogy mégse kéne teljesen felhagynom az egészségügyi ambícióimmal, csak a mentőzés helyett egy olyan szakot kéne keresnem, ami jobb esélyekkel bír. Így arra gondoltam, hogy elmegyek gyógyszerésznek, emiatt pedig maradtam a biológia-kémia tagizaton.

Most vagyok 12-es, októberben csináltam egy előrehozott emelt kémia érettségit, amin sikerült 73%-ot elérnem. Azonban útközben valamelyest mégiscsak megváltoztak a célok, ugyanis átestem egy szerelmi csalódáson, eléggé kihasznált a másik fél, viszont én nem bántam meg, hogy segítettem neki, és ugyanúgy segítenék neki megint, hogyha előlről kezdhetném. Ez ébresztett rá arra, hogy mégiscsak mentőorvos szeretnék lenni, mivel jóval emberközelibba gyógyszerésznél, szerintem jóval többet tud segíteni az embereken. És rájöttem arra is, hogy pont úgy mint a szerelmi kapcsolatomnál engem nem érdekel az, hogy ezért cserébe kapok-e valamit, azért akarom csinálni, mert ezt gondolom helyesnek, ha mellékállást is kell mellette vállalnom, vagy le kell mondanom a családról, hát legyen, de én akkor is ezt akarom. Így hát nagy lelkesedésemben megjelöltem első négy helyen az összes orvosit, ötödikként pedig a Semmelweis mentőtisztit.

Most azonban kételyeim támadtak. Ennek az oka, hogy pár héttel ezelőtt írtunk egy emelt biológia próbaérettségit, ami 58%-osra sikerült. Ha ezt májusban írtam volna, azt mondanám, hogy ez iszonyatosan gyenge. Viszont azt figyelembe véve, hogy 4 év alatt egyetpen egyszerse ültem le tanulni, csak a józan paraszti észből gazdálkodtam, és abból, amit megjegyeztem órákról (azokon se jegyeztem meg mindig túl sok dolgot, mert ha számomra érdektelennek tűnő részt vettünk, akkor csak bambultam ki a fejemből) egy egész jó százalék, amit májusig feljebb tudok tornászni bőven, ha elkezdek tanulni.

Így hát a hétvégén fel is osztottam, hogy melyik részét mikor nézem át, viszont borzasztóan nehezen tudom magamat rávenni arra, hogy leüljek tanulni, és amikor leülök, az is döcögősen megy, gyakran szüneteket kell tartanom. Pánikba estem, hogy mi van, ha csak mentőtisztire vesznek fel? Vagy ha fel is vesznek, egyetemen ennek a többszörösét kell megtanulnom rövidebb idő alatt, mi lesz ott velem? Mi van, ha ez az egész nem is nekem való?

A kételyeimet az is megerősíti, hogy a sima faktosak közül (vagyis akik nem 4, hanem csak 2 évig tanulták emelt szinten a bioszt, mert csak 10. évvégén vették fel faktra) nem egy ember jobbat írt nálam. Elgondolkoztam azon, hogy lehet nekik kéne továbbmenniük erre, nekem pedig hanyagolnom kéne ezt az egészet, mert sokkal jobb orvosok vállhatnak belőlük, mert nekik való ez az egész, nekem meg nem. Viszobt azon is elgondolkodtam, hogy nekik lehet azért ment jobban, mert sokkal komolyabban vették a tanulást, több energiát fektettek bele nálam, nem pedig azért, mert tehetségesebbek hozzá. Illetve azon is elgondolkodtam, hogy lehet azért megy annyira nehezen ez az egész tanulásy mert most csinálok ilyet életemben elsőnek, nincsenek meg a megfelelő tanulási szokásaim hozzá, viszont lehet, hogy idővel belerázódok, és miután ezek kialakultak, sokkal jobb lesz.

Miközben ezeken gondolkodtam eszembe jutott a kémia érettségim is. Amikor megtudtam, hogy a 60%-os írásbelim mellé sikerült összehoznom egy max pontis szóbelit, amivel fel tudtam húzni 73%-ra, madarat lehett volna fogatni velem. Viszont így utólag visszatekintve, ez a százalék már nem is tűnik annyira jónak, akik bekerüonek az orvosira, általában 80 fölé írják, nekem meg az írásbelim 60%-os lett. Külön idegesít mellé a tudat, hogy nem azért csináltam meg ezt az érettségit előrehozottan, mert annyira céltudatosan a továbbtanulásomra koncentráltam, hanem ezzel akartam imponálni egy lánynak. Nem magam miatt tettem, hanem miatta, ha ő nem lett volna, én nem megyek el előrehozottazni. Emiatt is elkeseredtem, hogy nem fog ez nekem menni, nem fognak felvenni, mégpedig azért, mert ez nem nekem való, valami mást kéne csinálnom.

Viszont emellett az is bennem van, hogy mint biológiát, úgy kémiát tanultam otthon, csak ami az óráról megmaradt. Egyedül szeptemberben kezdtem leülni átnézni a dolgokat, és figyelembe véve azt, hogy így gyakorlatilag csupán másfél hónapnyi tudatos készülődés után tudtam megírni 60%-ra, már egyből elégedettebb vagyok magammal, és úgy gondolom, hogy ahhoz képest ez egy igenis jó teljesítmény, ha ennyi idő alatt ezt sikerült összehoznom, akkor lehet több felkészüléssel nekem is ment volna 80 fölé.

A kételyeket tovább erősíti bennem, hogy míg a biológia tanulásával szenvedek, küszködök, addig közép matekon nulla tanulással írok közel max pontos dolgozatokat. Emellett például a próbaérettségiben is volt egy fizikásabb jellegű feladat, ahol forgatónyomatékokat kellett számolni, és az egész évfolyamból egyedül én tudtam megoldani, erre a feladatra a biosz tanárunk is azt mondta, hogy ő bele se bírt volna kezdeni. Felidézte bennem azokat az emlékeket, mikor fizikatanárom azt mondta, hogy szerinte nagyon ügyes vagyok fizikából, így benevezett versenyekre az egész évfolyamból egyedül engemet. Ezeken a megmérettetéseken bár nem érten el helyezésekety viszont szerettem őket csinálni, egyáltalán nem fogott el olyan szenvedés, mint most a biológia tanulása közben. Illetve mikor órán érettségi feladatokat oldunk meg, és felmerül szintén egy fizikásabb feladat, míg a többiek nehéznek tartják, és kínlódnak vele, én viszonylag könnyen megoldom. Ezek miatt felmerült bennem az, hogy mi van, ha mégis a műszaki iránnyal kellett volna továbbmennem?

Bocsánat amiért ilyen hosszúra sikeredett a kérdés, igazából azért írtam ki, mert nem tudom, hogy normális-e, ha ennyi kétely van bennem. Illetve ha nem, mégis hogyan tudnám ezeket eloszlatni? Jelenleg hibáztatom magamat, ami miatt nem jelöltem meg semmi műszakibb jellegű szakot, és amiért egy hülye gyerekkori álmot kergetek, ami lehet, hogy nem is nekem való.