Van itt olyan aki kötöttpályás járművet vezet és ütött már el embert?

[link]

53:35-től.

Bár nem kötött pálya, de hasonló, kamionos tapasztalatát adja tovább egy rendőr.

Idézet két helyről Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott című könyvéből (a neten fent van pdf-ben):

Rákos állomásnál egy öreg férfi ül a sínen, és csajkából eszik valamit, a vonat közeledtére

sietség nélkül felkel, és arrébb vonul, a mozdony eleje centiméterekkel megy el mellette.

Tusor körmei elfehérednek a szorítástól, de az arca alig változik.

– Ilyenek! – mondja K., a reszortos mérnök.

– Van a mozdonyon valamilyen életmentő szerelék, mint például a régi villamoson a

mentődeszka volt?

– Nincs, különben is reménytelen volna, úgy megcsapja az illetőt a mozdony eleje. Egyszer

fordult elő, hogy egy részeg a mozdony alá esett, lementünk megnézni, hány darabra

vágták a kerekek, de olyan szerencséje volt, hogy a betonaljaknál nagyobb volt a mélyedés a

szokásosnál, elfért benne. Flegmán elővette a cigarettatárcáját, és kinyújtotta a vonat alól:

– Gyújtson rá, mester!

Az öreg mozdonyvezető ingatja a fejét:

– Aki pedig öngyilkos akar lenni, azt nem lehet kivédeni. Tatabánya előtt egy öregasszony

járkált a sínek mellett fel s alá, egymást figyelmeztettük rá, négy-öt mozdony megállt neki,

de a hatodik elgázolta.

– Maga hány embert ütött el?

– Tízet, egyről sem tehettem, de bár sohase jutnának az eszembe.

Az öngyilkosokat nem veszik be a vasút halálstatisztikájába, rendőrségi ügy, legfeljebb a

puszta számokat jegyzik fel: 1973-ban százhuszonnégy, 1974-ben százhuszonegy ember

vetett véget életének a vasút területén.

Záhony felé fut a Puskin; fent a vezérállásban az öngyilkosokról beszélgetünk.

– Mikor történik a legtöbb?

– Április-májusban, tavaszi szerelmi bánat miatt, és a szüret után bor miatt.

– Hol?

– Az egész országban mindenütt. De ha egy vidéket kell választani, akkor Tatabánya és

környéke. Tatabánya előtt a 21-es térköz az öngyilkosok tanyája – a bánya mindenféle

embereket felvesz. A múltkor is ott jön velünk szembe egy fiatal férfi, a kabátját a fejére

húzta, és lépkedett a sínek között, még mondtam is a vonatvezetőnek:

– Na, ez olyan erővel jön, hogy visszalök minket Komáromig.

Aztán meghalt. Kérdeztem utána, de a rendőrök azt mondták, hogy ne érdekeljen, legyen

elég annyi, hogy a fiúnak már volt dolga velük.

Még mindig nem tudom felfogni:

– Ment szembe a vonattal a sínek között, kabáttal a fején?! Hogy akarhatta ennyire a

halált?

– A legelszántabb öngyilkosok választják a vasutat, itt nem úszhatják meg gyomormosással.

– Hány embert ütött már el, vezér úr?

– Huszonöt év alatt tizennyolcat vagy húszat. Utoljára Tápiószele előtt vágtam el egy

húszéves nőt, jött a sínek mellett, aztán hirtelen a vonat alá vetette magát.

– Nagyot koppan egy ember?

– Alig érződik. A mozdony nagyon erős, szétvágja vagy meggyűri. Az elütötteket a gép

általában levetkőzteti, a kabátjuk fennakad a mozdonyon.

– Egy ilyen gázolás után a mozdonyvezető kérheti a leváltását?

– Kérheti, de én nem idegesítem fel magam. A vasútnak az a felfogása, hogy a sínek

között csak a vonatnak van helye.

– Nem is döbbentette meg soha baleset?

– Egyszer életemben. Békéscsaba felé mentem, a jobb sínszál mellett magasra nőtt a gaz,

nem vettem észre, hogy egy hároméves kislány játszik benne. Nem tudtam megállni,

túlhaladtam rajta, és visszafutottam, megnéztem: semmi baja sem történt, csak a babája

után sírt, amit a léghuzat kivitt a kezéből.

– Miért épp ez hatotta meg?

– Nekem is akkor volt három év körül a kislányom.

A többi vezért, akit megkérdeztem, jobban megviselték az öngyilkosságok és a gázolások.

Vannak, akik napokig nem esznek a baleset után, másokon később jön ki az idegfeszültség.

Egy szegedi mozdonyvezető B. állomáson elgázolt egy forgalmistát, aki szeretőjét kézen

fogva ugrott be a sínek közé; akkor semmi sem látszott a vezéren, tovább vitte a vonatot, de

két hét múlva elütött egy nyulat, akkor ideg-összeroppanást kapott, és a körmeivel tépte az

arcát.

Ha előjönnek ezek az ügyek, a vezérek még évek múlva is sápadtan beszélnek róluk:

– Mikor jött a gép, az öreg ott ült a jobb sínszálon, megnyúlt az árnyéka, de már nem tudott

felállni, a vonat nekilökte egy villanyoszlopnak.

– Egy férfi lefeküdt a sínre, két-háromszáz méterről észrevettem, de már nem tudtam

csinálni semmit, százhússzal vittem a vonatot, majdnem egy kilométer a féktávolság. A

férfi tudta ezt, nézett fel rám a vezérállásba, és kinyújtotta a nyelvét.

Néha sikerül felderíteni az öngyilkosságok indítékait: az adminisztrátornő elsikkasztotta

munkatársainak fizetését; az öregembert, aki eldobta 174görbe botját, s úgy ugrott a vonat

elé, a családja kergette el; V.-n egy pályamunkást kiemeltek tanácsi tisztségre, de nem állta

meg a helyét, és visszakerült a sínek közé; munkatársai „rászálltak”, ugratták; ezt nem bírta

elviselni, először egy gyümölcsfára akasztotta fel magát, de levágták, egy héttel később egy

kanyarban a vonat alá lépett.