Rosszul érzem magam, amiért NEM viselt meg nagyon a vetélés. Volt így valaki?

Az első terhességem a 12. héten missed abbal végződött. Ennek már egy hónapja. Az első pár nap persze rémes volt, kisírtam a szemeimet, de hamarosan tudtam nevetni is, képes voltam elterelni a figyelmemet.

Alig várom, hogy újra lehessen babánk, és közben néha úgy érzem, hogy túl jól vagyok. Lelkifurdalásom van. Talán jobban meg kellett volna gyászolnom az első babát, de hát az még nem volt baba, csak egy parányi, öntudatlan kis magzat, nem volt neve, nem tudtuk a nemét, nem láttuk az arcát, a 7. héten láttam utoljára, ahogy dobogott a szíve, de abban az állapotban úgy nézett ki, mint bármilyen embrió. Lehetett volna krokodil vagy malac is.

Nem ismertem őt. Hogy tudnék meggyászolni egy ismeretlen embert?

Közben meg TUDOM, hogy a gyerekünk lett volna, mégis... Nem HOZZÁ, az adott személyhez kötődtem (mivel őt nem ismerhettem meg), hanem a várandósság tényéhez.

Nem akarok olyan lenni, mint a bunkó "majd szülsz másikat" nyanyák az orvosi váróban. Ha valaki ezzel jönne, valószínűleg behúznék neki. Mégis ezt érzem az egyetlen reális útnak, ha nem akarok becsavarodni.

Olvasok itt kérdéseket, hogy sokan hónapokig, évekig gyászolják a 6-8 hetesen elvesztett embriójukat, és ilyenkor szívtelennek, érzéketlennek érzem magam. Sokan írják, hogy nem új gyereket akarnak, hanem a régit szeretnék visszakapni. Hát nekem ez egy percre se jutott eszembe. Ő meghalt, vége. Fáj, de ez van. Borzasztóan rideg, szívtelen gondolat...

Mégsem akarom "erőltetni" a gyászt. Boldog akarok lenni. Anyuka akarok lenni, amint lehet. Gondoltam, ültetek valami növényt az emlékére.

Volt így más is? Vagy tényleg bennem van rosszul bekötve valami érzelem-drót?