Rosszul érzem magam, amiért NEM viselt meg nagyon a vetélés. Volt így valaki?

Más normális nő kötődik a gyerekéhez, de te kérdező az a típus lehetsz, aki szerint még csak egy öntudatlan sejtcsomó és az ilyenek kapartatják ki magukból, mert szerintük nem ember.

A magadfajtákhoz képest egyáltalán nem fura, hogy nem nagyon hat meg, hogy meghalt. Ne aggódj, kapsz majd itt sok embertől buksisimit, akik bár nem ismernek, majd jól megdicsérnek és elmondják, hogy ne aggódj, nagyon is normális vagy. Na ők a te embereid, a magadfajták.

Megmondom őszintén, én is így voltam ahogy Te.

Elszomorodtam, mikor kiderült, hogy a 10. héten műteni kell, mert felszívódott az embrió, és csak a petezsák maradt, de azért nem omlott össze a világ. Sajnáltam, hogy ez nem jött össze, de inkább az bosszantott, hogy kezdhetjük elölről (előtte sokáig nem jött össze). Meg az a két nap várakozás a műtétre, az idegesített, mert rossz volt úgy mászkálni, hogy bármikor elindulhat kifelé, meg amúgy van egy halott sejtcsomó ott ami nem akar magától kijönni...a tudat zavart, de nem igazán a gyászt éreztem, hanem ezeket, amiket leírtam.

Azzal is tisztában voltam, hogy minden negyedik terhességgel ez történik ilyen korán (sőt ezekről tudunk, és hozzá jön amiről meg nem tudunk), és természetes dolog, így konkrétan gyászt én sem éreztem, csak csalódottságot, szomorúságot.

Mikor végre letelt a két hét műtét után, akkor elpucoltunk a strandra, nyaralni, meg jókat szexeltünk.

Nem szeretném ezt még egyszer átélni, persze, de szerintem én jól, a helyén kezeltem a dolgokat. Most mit segített volna, ha sokáig sz.rul érzem magam...semmit. Attól még megtörtén, de én is az elkövetkezendő lehetőségekre koncentráltam.

Én nem érzem emiatt érzelmi nyominak magamat.

Nyilván egy sokkal nagyobb babát sokkal sokkal rosszabb elveszíteni.

Minden ember más...minden ember máshogy gyászol. Te racionalizálsz, eltávolítod magadtól a dolgot, megpróbálod minél távolabb tartani magadtól. Ez is egy énvédő mechanizmus, meg az is, ha valaki hónapokig gyászol...

Én is elvesztettem és nekem is volt mindenféle gondolatom, hogy miértpontén, miértpontígy, én is hajtogattam, hogy nekem ez a gyerek kell...

Én viszont már az első piros csíkot is szerettem, nemhogy 8 hét "együttlét" után ne ragaszkodtam volna Hozzá foggal-körömmel :( Két éjszakát bőgtem át, a harmadikon spontán elvetéltem óriási fájdalmakkal, akkor kicsit a lelki fájdalom is csökkent. Még mindig fáj és esetenként eszembe jut még mindig, hogy egy hete még boldog kismama voltam...

De ma már azt számigáltam, mikor lehet újra próbálkozni, mennyi idő telik el addig, mennyi minden történik addig...szerintem nem kell pálcát törjünk egymás felett, de Te meg azt kell elfogadnod, hogy van úgy, hogy valaki évek múltán is megkönnyezi az elvesztett magzatot...ugyanannyi joga van, mint Neked nem gyászolni.

Anyósom huszonévek távlatából is könnyes szemmel meséli el a vetélését, 10 hetes volt... Velem együtt élte át ismét...Szerintem ez is rendjén van...