Rosszul érzem magam, amiért NEM viselt meg nagyon a vetélés. Volt így valaki?

Nekem 3 hete volt missed abom 9 hetesen :'(

amikor megtudtam hogy meghalt a "babám" úgy sírtam hogy alig kaptam levegőt már akkor nagyon a szívemhez nőtt 1 napom volt a műtétig enni sem tudtam de valójában úgy éreztem felsem fogom hogy mitörténik

a műtét után kicsit megkönnyebbülten éreztem magam hiszen nagyon féltem . :(

utána 1-2nappal kezdtem jobban lenni .. azzal vígasztaltam magam hogy jobb hogy most történt így, mint később :( nekem is volt olyan érzésem hogy lelkiismeretfordulásom van hogy "nevetek" például.. hisz most vesztettem el az aprócska kis lényt :( de vígasztaltak hogy semmi baj hisz "ő" sem akarná hogy szomorú legyek :/ azóta kezd vissza térni az előtte való életem :) persze ha kisbabát látok ott a gombóc a torkomban és érzékenyebb vagyok még mint előtte :( alig várom hogy újra baba legyen :)

Szerintem ez mindenkiben máshogy zajlik le és nincs veled semmi gond :)

Az első várandósságnál velem is az történt, mint veled Kérdező. Mi 8 hetesen hallottuk a szívhangot, 12 hetesen sajnos már nem.

Amikor kiderült, hogy gond van, egy világ omlott össze, kiértünk a kocsihoz és ott elbőgtem magam. Utána még otthon is bőgtem egyet. Csak 2 nap múlva műtöttek meg, addig folyamatosan nyomasztó érzés volt. Műtétre várva vigasztaltam a hasonló helyzetben lévő, már gyermekes anyukát (akibe annyi empátia nem szorul a saját nyomora mellett, hogy nekem sírt, hogy így hogy lesz tesója a gyerekének). A kórházban már nyoma sem volt a könnyeknek, kizárólag előre gondolkodtam. Félév múlva lettem újra várandós, izgultam minden UH előtt, ma van egy gyönyörű 3 és fél évesem és most vagyok 16 hetes a következő babával. Nem felejtettem el az első terhességet, de nem sopánkodom rajta.

Én mondjuk alapvetően elég racionális típus vagyok, biztos ez is befolyásolja azt, hogy nehézségeket hogyan élek meg. Illetve nálunk otthon valahogy mindig az volt, hogy ha tudod mit szeretnél, akkor az akadályokon túl kell lépni (anyunak a 4. terhessége voltam, előtte 3x elvetélt/elhalt az embrió, mégsem roppant meg egy picit sem). Szóval ez személyiség kérdése, ki hogyan éli meg.

Tavaly 20 hetes uh-n tudtuk meg,h elhalt a baba. Akkor ott folytak a könnyeim, amíg a doki megbizonyosodott róla,h mekkora volt stb rá se néztem a monitorra. Utána talán még egyszer sírtam. Mire kijöttem a kórházból jól voltam. Én is azt gondoltam időnként,h ez nem normális, biztosan baj van velem. DE ha belegondolsz, nem volt "kapcsolatod" a babáddal, nem érezted mozogni, mint ahogy én sem és felfogtad észzel, hogy valószínűleg oka volt,h így történt.

Nálam vannak "szörnyűségi" fokozatok. Annál, ami velünk történt, még mindig lehetett vna rosszabb, pl. ha néhány héttel később történik, vagy időre születik halva, vagy betegen...

Szörnyű azt olvasni,h van ember aki emiatt ismeretlenül elítél. Tőle csak azt kérdezem,h mitől jobb ember az, aki hónapokig sír és nem tudja elfogadni, feldolgozni ami vele történt?! Gondolkozz kicsit, mielőtt ítélkezel.

16 hkm

Bocs az offért, de szégyellje magát minden lepontozgató lelki nyomorék.

Nők írnak a vetélésükről, ti meg haszontalannak érzitek a válaszokat?!

Szánalom.

Szia! Nekem 4terhességből 2 gyerekünk van. Az elsőből született egy gyönyörű lányunk, Ő már 7 éves. A második babát középidősen elveszítettük, amikor már éreztük rendesen a rugdosásait.na itt olyan depibe zuhantam, ahol csak a lányom tudott szinten tartani. Ha ő nem lett volna, lehet már én sem lennék, pedig a férjem is mellettem volt 100%-ban, de az nagyon próbára tett, másfél évig napi szinten sírtam, akkor utána valamivel jobb lett,de így 3év elteltével is eszembe jut minden nap. Aztán terhes lettem ismét, viszont 8 hetesen csak 5hetes volt a pici, szívhang se lett...ismét műtét. Aznap rengeteget sírtam mikor kiderült, aztán úgy voltam vele, hogy minél előbb legyek rajta túl. Műtét után két héttel mentünk nyaralni, vidám voltam, pedig mindenki azt hitte, hogy itt lesz vége mindennek azok után, hogy mennyire megviselt az előtte lévő vetélés, és nem. Akkor azt mondtam,hogy rossz, de sokkal inkább most, mint akkor, mikor már nagy, és érzem a mozgását. És még magamon is meglepődtem, hogy milyen jól viselem. Ő is eszembe jut, de nem olyan érzelmi bomba ként, mint a másik. Én is rossz embernek érzem magam miatta, de úgy vagyok vele, nagyon sokat számít, hogy mikor történik a tragédia. Azóta született szerencsére egy kisfiunk is, Ő 9 hónapos. A napokban olvastam egy cikket, hogy egy 8 hónapos baba meghalt bölcsőhalálban.....na ebbe bele gondoltam,akkor meg az én középidős vetélésem törpül el mellette. Ha a megszületett gyermekeimet veszíteném el,azt biztosan nem élném túl. Inkább 100 vetélés, minthogy valamelyik gyermekemet, akiket imádok,akik hozzám bújnak vígaszt keresni, akiket gondozok, és annyira imádok kelljen eltemetni....

Biztos rám is azt mondanák sokan emiatt,hogy rrossz ember vagyok, de én így érzek.és még annyi,hogy pedig én soha semmilyen körülmények között nem lennék képes az abortuszra. Mégis így érzek.

Én ugyan az ellentéted lehetek, nagyon érzelmes vagyok. A megszületett fiamhoz is a 6.terhességi héttől kötődöm, most 9hónapos nagyfiú már.

Második babámat 12.héten tudtam meg, hogy nem él...8hetes koráig fejlődött. Én úgy érzem a második gyermekemet vesztettem el. Ez nem választás kérdése, hogy ki hogyan éli meg...minek gyászolnál mélabúsan, ha nem ezt éled meg??? Az szerintem gázabb lenne. Ne hagyd, hogy ezért bárki bántson, jogod van úgy érezni, ahogy érzel!!!

Abban lehet valami, hogy ha átélted már a szülést, nevelsz egy gyereket, akkor másképp látod a következőket már.

Annyi, hogy ha más így jár a környezetedben, akkor ne azzal vígasztald, hogy csak egy sejtcsomó volt úgyis...de ahogy olvaslak, ennél intelligensebb lehetsz úgyis.

Nem sajnáltatásképp, de nekem és a hasonlóknak rosszabb...a többség, és akik nem élték egyáltalán át nem értik, hogy miért gyászolunk...

Amúgy meg az idővel vagy egy másik babával változhat ám az érzésed...nincs veled semmi gond