Megbolondultam. A férjemet hibáztatom pedig nem kellene?!

Nagyon sajnálom ami Veled történt, nagyon borzalmas elveszíteni egy kis Életet. Nem írod, hogy mennyi idős voltál,mi történt és miért érzed amit érzel. Sajnos nagyon normális dolog amin átmész. Az embernek márcsak ilyen a természete, keresi az okokat, a bűnösöket. Átéli újra és újra a történteket és kutatja, hogy kinek mit kellett volna máshogy csinálnia és időnként úgy gondolja, hogy igen ez az megvan, ez az ok, vagy igen ez az egész miatta történt, csak emiatt történhetett ami. Ez éppen akárki is lehet, férj, orvos, vagy éppen...önmagad is. Próbáld ezt úgy felfogni mint a gyász természetes velejáróját. Hidd el a pontos okát soha nem fogod tudni, hogy miért ment el a Babád, ahogy azt sem tudhatod, hogy nem lett-e volna valami olyan baja, ami a jelenlegi szűrésekkel ki sem deríthető. Igyekezz minél előbb összeszedni Magad mind testileg, mint lelkileg, és annál hamarább adhattok Magatoknak újabb esélyt. Ne bántsd a Párod, mivel nem tudod a miérteket. Sírd ki Magad... rendben lesz minden. (Én is ezzel biztatom Magam, de sokszor előfordul a mai napig, hogy magamat hibáztatom a történtekért, pedig a józan eszem tudja, hogy semmit nem tehettem volna, semmit. Ilyenkor én is bőgök egyet.)