Elmondtátok a “szivárvány babáitoknak” hogy előttük már voltak testvéreik csak nem születtek meg?

Ridod, az a baj, hogy az ember alapvetően énközpontú. Illetve ez nem feltétlenül baj, de ebből adódik, hogy hajlamos minden történés és probléma középpontjába önmagát állítani.

Meg kell tanulni az életben, hogy nem minden rólad szól, nem minden történésbek vagy aktív részese, még ha te így is érzed.

A 2-es nagyon helyesen írja, nem arról szól ez az egész, hogy te szivárvány baba vagy, és mennyire rossz neked, mert ezt eddig titkolták.

Ez a szüleid személyes gyásza, az ő döntésük, hogy miért nem beszéltek róla, ezért ezt tiszteletben kell tartani, és nem még nagyobb drámát csinálni belőle.

21-essel teljesen egyetértek.

Az a baj, hogy azzal takarózol, hogy anyukádat mennyire sajnálod, de valahogy mindig ida lyukadunk ki, hogy neked elkellett volna mondaniuk, neked nem így kellett volna megtudd, neked milyen fájdalmas.

Nem rólad szól. Ha anyukád (és apukád!) úgy gyászol hogy nem beszél róla, vagy mással beszél róla, az az ő dolga, ő így gyászol. Neked ehhez semmi közöd, nem voltál ott mikor a tragédia történt, szomorkodhatsz, de számonkérni? Na azt nem.

"az hogy a családtagok tudják nem azt jelenti hogy kibeszélték magukból a traumát. De ha a terhességed vége felé jársz és gyerek nélkül mész haza az emberek levágják hogy mi a helyzet."

És gondolj bele, emiatt még sokkal nehezebb lehetett anyukádnak, hiszen lehet, hogy neki könnyebb lett volna úgy megpróbálni feldolgozni a traumát, hogy nem meséli el boldog-boldogtalannak.

21-esnek teljesen igaza van. Az ember tényleg hajlamos minden probléma, minden esemény középpontjába önmagát állítani, más is így van ezzel, nem te egyedül. De meg kell tanulnunk reflektálni önmagunk érzéseire, gondolataira, meg kell tanulni, hogy nem minden magunkról szól, hanem sok olyan eset van, amikor más élethelyzete, érzései élveznek prioritást. Amit leírtál, az is pont ilyen. Ez a szüleid traumája, gyásza, azt kell tiszteletben tartani, hogy ők hogyan éreznek, milyen döntéseket hoztak.

Előttem volt anyukámnak egy 16 hétre megszült babája, fejlődési rendellenesség miatt. A húgom után pedig egy 12 hetes vetélése. Mi tudtunk róla, de nem emlékszem, mikor mondta el. Sajnálom, hogy átélte ezeket, de én a magam szempontjából nem éreztem megrázónak.

Nekem egy első trimeszterben elhalt ikerterhességem volt elsőre, utána született egy lányom és egy fiam (két külön terhességből). Nem beszéltem velük erről, a fiam kicsi is még, a lányom 7 éves, nem titkolom kifejezetten előle, de nem érzem úgy, hogy mindenképpen tudnia kell. Ha majd idősebb korában esetleg szóba kerül ilyesmi téma, talán elmondom.

Mindenesetre én nem elnyomtam a fájdalmat, egyszerűen továbbléptem, és már nem meghatározó számomra az az élmény. Akkor persze az volt, nagyon fájt, de az élet ment tovább, van két szép, egészséges gyerekem, már nincs akkora súlya.

Neked ezen nincs mit feldolgozni, az Ő sebeiket viszont biztosan feltéped, amikor ezen problémázol.

Hagyd békén a szüleidet ezzel.