Korai terhességed, ami vetéléssel végződött?

Le van tojva, mi a szokás. Csináld, ahogy te jónak érzed.

Sokan azért nem mondják el a vetélés lehetősége miatt meg magát a vetélést, mert nem bírják a sajnálatot.

Én pl inkább kibeszélem a fájdalmamat azokkal az emberekkel, akik közel állnak hozzám, minthogy egyedül szenvedjek. Persze a nagyközönségnek nem mondjuk el, csak 12 hét után. De a közeli családnak és barátoknak igen.

Az első terhességemnél a 7. hétben elmondtuk a szüleimnek és a férjem szüleinek is. Erős tüneteim voltak, sok mindent nem tudtam megenni, szóval úgy is rájöttek volna. Anyukám nagyon boldog volt és annak ellenére hogy megkértem hallgasson róla egyelőre a dologról (a 12. hétig), ő mégis több embernek elmondta. Nem örültem neki egyáltalán, persze ha jól alakult volna minden, nem érdekelt volna, ha kora hamar megtudják az emberek a hírt. Sajnos nem így lett. Egy hét múlva jött a rossz hír, hogy elhalt a baba. Természetesen a jó hír után el kellett mondani a rosszat is. Nagyon rosszul érintett. Eldöntöttem, hogy a következő terhességnél senki sem fog tudni róla a 12. hétig. Kivéve persze a férjemet persze. Teherbe is estem, a 7+5 hetes voltam tökéletes értékekkel, eredménnyel. Rá két napra megint kiderült, hogy elment a pici... Pici rózsaszín folyásom volt, nem is gondolt senki a legrosszabbra, sajnos mégis az történt. Azóta se tudja senki, kivéve a férjem és a munkahelyen a kollégám, akinek kénytelen voltam elmondani, mert nem mentem munkába. Ha én elmondanám, olyan lenne, mintha egy gyógyuló sebet újra és újra feltépnék... Illetve nekem az emberek együttérzése, sajnálata nem segítene, csak visszarántana a keserűségbe. Mondjuk én alapból olyan természetű vagyok, aki nem szereti kibeszélni a dolgait. Persze megértem azokat, akiknek pont az ellenkezője segít. Nem vagyunk egyformák. Mindenkinek más út segít a feldolgozásban. Én viszont úgy érzem, hogy ez csak rám és a férjemre tartozik.

Gondolom vannak emberek akik kíváncsiak, hogy vajon miért nincs még baba (mármint akik tudják az első vetélést). Anyósomat is érdekli, de annyira nem kérdezősködik, csak annyit mondott a férjemnek, hogy hát nem mindenkinek jön össze könnyen. Hát összejönni összejött mindkettő elsőre, csak sajnos nem maradtak... Persze voltunk specialistához, várjuk az eredményeket, sanszos, hogy csak balszerencsés vagyunk, ugyanis csak nagyon kevés esetben van bármi gond.

Fiammal a 7.héten lett szólva anyának, 12.héten anyosnak meg a közeli rokonoknak, 16.héten mindenkinek.

Most a teszt után csak anyáinknak mondtuk el. Anyukám örült, anyósom annyit mondott, kár örülni, úgyis vetélés lesz a vége....

Nagyon kiakadtam. A 7.héten voltam orvosnál utána, minden rendben volt. Akkor ujra csak nekik szóltunk, hogy okés a dolog. Anya nagyon örült, gratulált, anyós annyit mondott, hogy ő erre még nem lenne büszke...

8és fél hetesen elment a babánk. Anya megsiratta, anyós pedig kárörvendve annyit mondott, hogy ő megmondta...

Másnak nem mondtuk el, nem tartozott senkire.

Ha ujra összejön, csak anyukám fog tudni rola a 12.hétig.

(Férjem ugye alapból, ez nem kérdés)